Megnyitó
„Boldog”
Boldogság, boldognak lenni, az emberi lét legtöbbet emlegetett állapota. Mondhatjuk, hogy az emberiség ős-örök, nagy témája; áhított, sokak szerint nem elérhető állapot. A művészembernek a boldogsággal foglalkozni időnként szabad, sőt kötelező, más korszakokban nem ildomos, mert a dekadencia a művészlét ismérve.
Korunk nem támaszt korlátokat, lehetünk boldogtalanok és boldogok, sőt a két fogalom nem is ellentétei egymásnak, s lehetünk mindannyian saját erőből egyszer boldogok, máskor boldogtalanok. Manapság a boldogságkutatás már létező foglalkozás. Legyintünk rá, nem komoly. Mégis mindannyian a boldogságot keressük, Tibettől, Dél-Amerikáig.
De nem kell ilyen messzire mennünk, Kosztolányi Dezső, aki melankolikus korban élt és a boldogság nem volt elvárható egy íróembertől, aki tudta, hogy az élet reménytelen vállalkozás, melyet amikor megismerünk már el is kell engednünk, egy egész novellás kötetet szentelt a témának. Bátor volt, régi önmagának is ellent mondott – hiszen ezt írta egykor – „Gyáva az, aki boldog!”, Számadás című versében pedig azt írja: „… ne szépítgesd, te gyáva – boldog akartál lenni és hiába, hát légy ami vagy: Végképp boldogtalan!” Bátor volt mert szembe szállt a korszellemmel és mégis egy egész kötet címéül választotta a „boldogság” szót.
A boldogság sokarcú, személyfüggő, sőt egy személyiségen belül is folyton változó. Mélysége, intenzitása, időtartama, és mindenekelőtt a kifejezhetősége. A kiállításon résztvevők megkísérlik mégis láttatni, ábrázolni a megfoghatatlant. Ez a művész dolga, aki működésbe hozza a nézőben a „hangulatot”, amelynek vizuális megfogalmazása sem könnyű, verbálisan pedig nincs az az univerzális nyelv, amely mindannyiunkban ugyanazt az érzést tudná kelteni. Egyáltalán érzés-e a boldogság? Ha nem, akkor miből tevődik össze? Talán ősi genetikai tapasztalat, emlékezés, vagy szeretet, elfogadás, talán megelégedettség, teljességérzés, vagy ahogy a vallás hirdeti: megvilágosodás, áhítat, elragadtatottság. Az esztéták azt mondják szépség, Az ezotéria hívei azt, hogy energia. A szabad ember talán azt mondaná: a lehetőség kihasználása, hiszen mindannyiunknak lehetősége van megteremteni. S meddig tart? Egy pillanatig, napokig, évekig? Ez a fogalom éppoly meghatározhatatlan, mint pl. a siker. Kinek mikor, mit jelent a siker? Anyának a gyermekszülés éppoly siker lehet, mint fizikusnak a felfedezés. Az egyik tudós azonban a Nobel-díjjal boldog, a másik csak a felfedezés öröméért él. Festőnek, művésznek mi a siker? A boldogság? Megfesteni egy jó képet (persze hogy mi a jó azzal is könyveket tölthetnénk meg), vagy eladni azt, vagy egyszerűen csak kiállítani és látni, hogyan fogadják, vagy talán minden összetevőnek jelen kell lennie megelégedettségéhez…
Joseph Beuys szerint a művészlétben elérhető boldogság – habár a szót nem mondja ki – a művész szellemének szabadsága, a kreativitás felismerése, alkalmazása, az individuum szabad döntése; és az egyszerűség felismerése.
És látszólag mennyire ellentmond ennek a keresztény egyház, amelynek hatásköréből nemigen vonhatjuk ki magunkat itt Európa közepén, az embereket haláluk után avatja boldoggá. A szentek világtörténetének legfiatalabb boldog-szentje magyarországi Szent Erzsébet, akit 4 évvel halála után avatott VII. Gergely pápa szentté. A boldogság ebben az értelemben a földi élet után következhet be, s annak a földi életnek tartózkodnia kell a halandó módra értelmezett földi boldogságtól. Ha ezt megfordítjuk, lehet, hogy szentjeinknek mégis adatott földi boldogság, hiszen a türelem, az elfogadás, a pillanatnyi áldozat, az odaadás mindannyiunkban pozitív érzéseket kelt, azzal, hogy a tükör, amely a világ szimbóluma, azt ránk visszatükrözi. És éppen erről beszél Beuys is: a megértésről, a szeretetről, s arról hogy a művészettel folytatott kommunikáció mennyire fontos, s hogy ezért mondja „mindenki művész”, nem a klasszikus értelemben.
De térjünk vissza Kosztolányihoz, akinek novellás kötetéhez Ottlik Géza írt utószót. Szerinte egyszerűen a létezés az, aminek tudata boldogsággal tölti el az embert, s Kosztolányi írásai megtanítanak minket tudatossá tenni, észrevenni létezésünk apró boldogságait.
Aki valamilyen szinten is foglalkozott a boldogság feltérképezésével, az úgy tűnik erre a végeredményre jutott. Ezt hirdeti a Dalai Láma, Anthony de Mello, Erich Fromm, Szepes Mária, Müller Péter, Janikovszky Éva. És elérkeztünk a nevetéshez, amely sokunkban a boldogság fogalmához hasonló képzeteket kelt, ahogy a kiállításon is a legtöbb mű a mosolygó arcon keresztül közvetíti a tematika adta penzumot.
De csak az ember lehet-e boldog? Vagy csak az ember lehet boldogtalan? Az emberi létnek annyi helyszíne és szintje van szellemi és anyagi értelemben, hogy nincs az a lény, aki minden dolgában egyszerre boldog lehetne. De mégis képzeljük el, hogy van ilyen, és az a kiállítás jó apropó arra, hogy átgondoljuk apró és korszakos problémáinkat, megragadjuk a „boldog” pillanatokat, mint Kosztolányi és megpróbáljuk újra átélni őket. Ottlik Géza őt elemezve azt írja, hogy „…létezni csodálatos, regényes, nagyszerű dolog.” „A valóság egyetlen pillanata, impulzusa, mozzanata sokkal sűrűbb, hevesebb, káprázatosabb, semhogy bármivel is mérhető volna.”
S ez az impulzus, a kreativitás öröme ott vibrál minden műben, vonalban, formában, színben, fényben. S boldog, aki készítette, s boldog, aki nézi.
2004. április 15. (Muladi Brigitta)