Az Esterházy-alapítvány célkitűzése találkozott Dr. Hegyi Lóránd, a kiállítás kurátorának elképzelésével, aki már bécsi múzeumi igazgatósága alatt pontosan körvonalazta a „közép-európai művészet” fogalmát. Szerinte a mindig újat kereső nyugat(európa)i és a klasszikusokra kacsintgató (bizánci hagyományú, ortodoxiába beágyazott) kelet-európai művészet közé ékelve létezik egy, felfogásában latensen melankolikus és mégis (rejtetten) ironikus alaphangú közép-európaiság a művészetben. És pont ez az, melyre a kismartoni kiállítás épül. Hegyi a bécsi Hilger-galériával együttműködve horvát, osztrák, szlovák és magyar művészek munkáiból valóban kortársi, a mai művészeti irányokkal korrespondáló tárlatot rendez. Nem véletlen, hogy a munkák nagy hányada videóra készült (Adorján Attila, Németh Hajnal, Szépfalvi Ágnes, Erik Binder, Petra Feriancová, Dominika Horáková, ez utóbbi három Szlovákiából, Andreas Leikauf és Eva Schlegel Ausztriából, Renata Poljak pedig Horvátországból). De ha már a részvevőknél tartunk, említsük meg a többit is: Tomislav Buntakot, Goran Petercolt és Dubravka Rakocit Horvátországból, Maria Bussmannt, Lois Rennert és Sebastian Weissenbachert Ausztriából, Marek Kvetánt, Denisa Lehockát és XYZ: Matej Gavulat – Milan Tittelt Szlovákiából, Moizer Zsuzsát és Trombitás Tamást. A művek között kialakul egy bizonyos diskurzus. Nem véletlen, hogy a kiállító-csarnok egyik végéből Trombitás Tamás fényinstallációja szólongat Denisa Lehocká térinstallációjához. A kettő között pedig, részben egymással szemben duruzsolnak a falra akasztott munkák. Csak a videók vannak magányos fülkébe zárva…