Lányok, nők, asszonyok, asszonyságok. Pletykálkodnak, cseverésznek, beszélgetnek, megbeszélnek, kibeszélnek. Csöndben vannak. Figyelnek. El- és belemerülnek. Elbambulnak. Merengenek. Kifelé – befelé. Eszegetnek, iszogatnak, nézegetnek, szagolgatnak, szépítkeznek, énekelnek. Ücsörögnek és vannak. Jelen vannak.
Csend és csevegés.
Akkor lehet csend, ha volt előtte szó, a szavak pedig a csendből születnek.
A beszédet csend követi, ahogy a nappalt éjjel, s ahogy a sírást nevetés.
Minden a kiegyenlítődésre törekszik. Minden mindig mozgásban van. Egyetlen dolog állandó: a szüntelen változás.
A képeken – és az életemben is – az egyensúlyt keresem. Kompozíciókat találok ki, színeket és formákat rendezek rendszerbe, irányokban és helyzetekben megbúvó feszültségeket próbálok kiegyenlíteni. A kompozíciós játékon túl történeteket mesélek. Lefestek egy pillanatot, egy mozzanatot, elkapok tekinteteket, hangulatokat, s a történet mindenkiben magában születhet meg.
Kik ezek a figurák? Miről beszélgetnek? Mire gondolnak?
Ki-ki találja meg a választ belül.
Képeket festek a képekbe. Ismert festők alkotásait, vagy kitalált csendéleteket akasztok a képzeletemből előbukkant figurák szobáinak falára. Élvezem azt a szabadságot, hogy kölcsönveszek egy Cézanne, vagy egy Matisse képet, és melléfestem a saját szereplőimet. A „kölcsönvétel”, vagy képi idézet egyben tiszteletadás is a mestereknek, akiktől sokat tanultam.
Izgatnak a csendéletek.
Nem tudom, miért így nevezik ezt a műfajt. Stilleven – csendes, mozdulatlan élet. Ezt a kifejezést a 17. században találták ki Hollandiában az élettelennek vélt tárgyhalmazokat ábrázoló képekre. Az olasz nyelv túltesz a hollandon, azt mondja: natura morta. Halott természet.
Valóban a természet halott voltát sugallják a vásznon megjelenő tárgyak?
Én azt mondom: natura viva! Mindenben élet lakozik!
A tárgyak beszélnek hozzám. Ösztönösen válogatom össze őket a fejemben lévő kompozícióhoz, és a szívemben rejlő érzéshez. Reggel felkelek. Milyen hangulatom van ma? Olyan visszafogott, pasztellesebb, vagy harsogó kék és sárga?
Színekkel, formákkal, erővonalakkal játszom, aztán lefestem a fejemben megszületett képet. A finom részleteknél igazi ínyencnek érzem magam: hm, hamvas barackok, fémkannák, virágminták. Az anyaggal is játszom, és boldogsággal tölt el, hogy engedelmeskedik a kezemnek.
Végül megállok a kép előtt, és észreveszem, hogy ezek a tárgyak nem csak „tárgyak”. Tükröt mutatnak. Rájövök, hogy a tárgyakon keresztül is egy hangulatot, vagy a lelkemben megbúvó kis történetet meséltem el.
És aztán itt vagyok én, ez a kissmárti. Figyelem, ki is ő. Újra és újra megfestem, mert annyira végtelen.
