Czene korábbi festményei narratív kísérletek voltak egy filmes vágásra visszautaló rendszer festészeti kidolgozására, s ehhez kapcsolódott a korábban jellemző, storyboard-szerű keretrendszer. Az új munkák, talán a gyermekszüléssel és -neveléssel járó visszavonulás, a bezárkózott, befelé forduló életmód miatt is, valamelyest eltávolodtak a narratívától, a filmes elemektől. A nagyméretű festmények, fotók és videó személyesebb munkák, még kevésbé történetet közlőek, mint a korábbiak. Sokkal szabadabb asszociációkra épülnek, és az eddigi formai szigorúság is oldódik.
Czene szerint “egyedül lenni, bezárkózva lenni, kicsit olyan, mint csukott szemmel élni. Nem venni tudomást másról, csak ami belül van, vagy a számunkra éppen kijelölt világ határain belül. Nem látni, visszautasítani mindazt, ami kívül esik közvetlen világunkon. Elutasítani mindazt, aminek a látványa ijesztő, szándékosan nem venni tudomást arról, ami szorongató és elviselhetetlen a külvilágból. A teljes elszakadás persze lehetetlen, hiszen minden valami másnak az összefüggésében történik. Az önkorlátozásba menekülés válasz a minket korlátozni akaró valóságra.”
—————
Czene’s earlier paintings were narrative experiments towards a painterly method with references to movie editing. This working method also included a storyboard-type system. In her new works, due perhaps partly to her new, more introverted lifestyle that came with childbirth and parenting, she has shifted from the narrative and film techniques. Her large canvases, as well as her photos and videos, are more personal, and less directly narrative than those in her earlier practice. These works are based on much more free associations, and the strictness of form characterising Czene’s earlier works is also less present.
