Az installáció egy metaforikus helyzetrekonstrukció, amely megkísérli tárgyiasítani Howard Hughes – a milliárdos – különös magányát, egyszersmind azt az élménysort, melyet véleményem szerint mindannyian átélünk a magányban. Hurokszerűen önmagukba visszatérő gondolatsorok, az abszolút időtlenség, vagy éppenséggel a végtelen lassúvá kitágult idő megtapasztalása, amikor a dolgok és a világ körvonalai csak tompán, vagy egyáltalán nem érzékelhetők. Amikor bírtokolt dolgaink, az addig felhalmozott tudásunk és tapasztalatunk, vélt vagy valós eredményeink lényegtelennek és kicsinyesnek tűnnek, amikor a világ végtelenül távolivá zsugorodik, amikor az önkifejezés teljesen értelmetlenné válik. A magány egy transzcendentális láz – a létezni akarás határa.
