Nagy Miklós 1969-1975 közt tanulmányokat folytatott a pécsi Orvostudományi Egyetemen, 1975-ben diplomázott. 1979-ben Budapesten szülész-nőgyógyász szakvizsgát tett. Szakterületei: ultrahang, genetika. Megnősült, felesége Kajdel Edit, két fiúgyermekük van.
Már fiatal korában érdekelte a fotózás, s látogatta a galériákat, egy időre ez az érdeklődési köre csökkent, később ismét felerősödött. Jeles kortárs művészek kiállításait látogatta, s vásárolt tőlük képeket. Hat fontosabb kiállítása volt eddig, egy a műgyűjteményéből, négy saját fotóiból, végül 2010. januárban műgyűjteményeiből és fotóiból, amelyeket igen jeles, művészettel foglalkozó személyiségek nyitottak meg,Szeifert Judit (2007. október), Géger Melinda (2008. március) művészettörténészek, Lugosi Lugo László (2008. január) fotóművész, Szüts Miklós (2007. február) festőművész, Alföldi Róbert (2008. szeptember) színházigazgató, Parti Nagy Lajos (2010. január) költő, író, drámaíró.
Neoavantgárd szürreális valóságának motívumait a természetből és épített környezetünkből meríti, úgy láttatja környezetünket, ahogyan mi nem látjuk[1], a kortárs festők szemléletével exponál. Fehér, szürke, kék, színes korszakai vannak, a rút és a szép esztétikai kategóriái mind fellelhetők nála, lát és láttat, témái kapaszkodnak egymásba, s peregnek, akár egy performansz.
Parti Nagy Lajos értékelése: Nagy Miklós „akarva-akaratlan azt fotózza, amit gyűjtene, s azt gyűjti, amit bármikor lefotózna, illetve le is fotóz. E kiállítással ugyanolyan érvényesen beszél magáról, mint a gyűjtött képzőművészek a képeikkel önmagukról. Itt és most Nagy Miklós fotóművészt is a gyűjtöttek közé sorolom, fotói hozzátartoznak a kollekcióhoz, mint műalkotáshoz, s fordítva, a gyűjtemény végérvényesen a fotóihoz tartozik.
Fotósként ugyanúgy az elalkonyodás, lassú romlódás, sötétbe veszés, elenyészés izgatja, mint gyűjtőként. A szenvedélyes magányosság, a sehová vezető utak, elhagyott terek robbanásveszélyes melankóliája, hétköznapi jelek, nyomok, kopások, s mögöttük, alattuk a rémségek gyúanyaga, saját és mindannyiunk démonai. A harmonikus, józan, sőt derűs, sőt artisztikus szomorúság, mint e világ héja, s lenn, az archéban az ismerős, de azért nem kezes jungi szörnyek.”
http://nagymiklos.hu/fotok