„Varga Bálint képeket teremt, melyeknek felismerhető, azaz: figuratív formavilágát úgy kell értelmezzük, mint sajátos műfordítást, mint a formátlannak érthető formára hozását, konkrét létezőként való megjelenítését. Ebben a gesztusban észre kell vennünk, hogy Varga Bálint az ábrázolással igyekszik uralma alá hajtani tárgyát, miként a barlang falára fölrajzolt állatokon is uralkodott az ember, legalábbis szellemileg már legyőzte, birtokba vette, az övé volt – hasonlóan itt is, e képeken ábrázolt pszeudo-mitologikus lények is az uralmunk alatt állnak, valahogy már birtokoljuk őket. Meglehet, hogy ő nem spekulál ilyen sok mindenen miközben alkot, hogy e sokféle és bonyolult gondolatot csak én látom bele, én: a közönsége, vagyis mi: a nézők, a befogadók, az elemzők és felhasználók, akik reflektálunk művészetére. Akár tágabb, akár szűkebb esztétikai közösségbe tartozzunk is azzal, ahogyan Varga Bálint műveit értelmezzük, mindenképp tisztában kell legyünk vele, hogy valójában a képet fogalmakra átfordítani nem lehet, mert a fogalmi apparátus, illetve a kép megértése, az emberi értelem működésének két végletes állapotát igényli. Ami elmondható egy képről, az csupán annyi, hogy sokáig kell nézni és közben valahogy ellen kell állni a csábításnak, hogy gondolatvilágunkban fogalmakkal helyettesítsük, hogy általános megállapításokba gyömöszöljük a látványt. Ha sikerül úgy néznünk a képet,hogy közben nem rágódunk semmiféle okosságon, és ezt az állapotot képesek vagyunk huzamosabb időn át fönntartani, akkor a fogalmak nélküli, tisztán vizuális befogadásban kibontakozhat bennünk a kép szerkezete, a rajzolat által artikulált tér, a megformázott tér, és a színfoltok sajátos atmoszférája. Ebben a tisztán vizuális befogadásban sajátíthatjuk el az esztétikai értéket, mely a műtárgy igazán eredeti, a művész által alkotott valósága. Végül, az itt kiállított képek láttán arról már szólnom se kell, hogy Varga Bálint szakmailag teljesen felkészült, alakrajza, ha akarja kifogástalan, ha akarja neoprimitív; némely kompozíciója az 1920-as évek metafizikus festészetét juttatja eszembe, pontosabban annak különös, bizarr hangulatát-atmoszféráját. Tagadhatatlan azonban, hogy a 20. század végének új-eklektikája is erősen rányomja bélyegét művészetére. A látens expresszivitást, a témák pszeudo-mitologikus jellegét, az adjusztálás keresetlenségét, a ránk ömlesztett képhalmazt, mind-mind az új-eklektika influenciájának tudom be. Varga Bálint fiatalember, így élettapasztalatát, annak mennyiségét és minőségét szükségszerűen még a kordivat pótolja – de törekvésében oly elementáris erő rejlik, amelyet kibontakoztatva, remélhetőleg, nagyszerű művésszé válik.” Legéndy Péter