Misetics a megrendezett fotográfia híve, akinek szinte már védjegyeivé váltak a szürreális hangulatú, mesterséges fényekkel bevilágított éjszakai jelenetek. Éjszaka, éles fények, kihalt utcák, éber álmukba ragadt alakok, faágak és levelek metamorfózisa, ezek a fotók jellegzetes alkotó elemei. Misetics az általunk is ismert valóságból indul ki, viszont egészen máshova érkezik meg. A természetes fények kiiktatása, a drámai megvilágítás és a képi kontextus ugyanis átlényegíti a helyszíneket és hirtelen egy olyan világban találjuk magunkat, amit a különféle tudatállapotok határoznak meg. A képek nagyrészt az elidegenedés és az izoláció témáját járják körül, a fotográfia elemi fogalmának, a valóság kétdimenziós letükrözésének kérdéskörével. Ez utóbbi törekvése a most bemutatásra kerülő Emlékkristályok esetében abszolút felerősödni látszik. A kétdimenziós jelenetek darabjaikra hullnak szét, hogy az üres, fekete térben háromdimenziós kristályok formájában újraegyesüljenek. A kristályok térbeli szerepük mellett éles és tiszta felületeikkel megkötni és konzerválni kívánják az emlékek eredendően elillanó, a feledés homályába vesző voltát. A világegyetem platóni felfogásának örökösei ők, tökéletes alapformák, melyekre Platón lebontotta a világegyetemet és megfeleltette az őselemeket. A jelenetek, egy elemeire bomlott civilizáció emlékképei, paradox módon ezekben az állandó formákban élnek tovább, melyek megfosztva mindenféle tárgyi
környezettől a légüres, fekete térben lebegnek, mint egyfajta időkapszulák vagy Emlékkristályok az idők végezetéig.
