Baskára az Iparművészeti Főiskolán figyelt fel Hincz Gyula, aki tanársegédnek nevezte ki és számtalan nagyméretű munkáinak (mozaik, pannó stb.) megvalósításába is bevonta. Ennek következtében Baska összesen 45 évig tanított az Iparművészeti Főiskolán. Nagy mesteréhez, Barcsay Jenőhöz pedig szoros barátság fűzte. Az ő javaslatára pályázta meg Baska a szentendrei művésztelep egyik műtermét.
A főiskolai évek után rövid ideig figurális művek készített a kubizmus és a futurizmus ismeretében. Majd egyre nagyobb szerepet kapott műveiben a szerkezet, egyre elvontabb, teljesen absztrakt világba lépett. Így jutott el az egyszerű, íves, tiszta formákig, az egy motívumig, a fekete-fehér, arany-ezüst képek megfestéséig.
Ezután a „szigorú korszak” után képeinek hangsúlyos, szinte kizárólagos eleme a rácsszerkezet, mely korábbi korszakának motívumaira épül rá.
Baskánál a rács nem csupán dekoratív felület, hanem egy életérzés szimbólumává. A „Rácsvilág” 60 nagyméretű képét 1989-ben a Műcsarnok mutatták be. E kiállítás
után visszatér az ívek és a formák hangsúlyosabb szerepeltetéséhez, egy új motívumrendszerhez. Az évek során számtalan murális munkát készített (Gundel Étterem üvegablakai, Heim Pál Gyermekkórház mozaikjai, Thököly úti Gimnázium pannói).
„Miért lettem festő, kérdezem magamtól és emléktöredékek jönnek elő
ilyenkor. Mert, hogy mindig szerettem rajzolni, ez a kérdésnek csak a hobbi
része. Fontosabb a kék szitakötők lebegése a Csermosnya patak fölött, a
Pipitykét takaró felhők, az agyonlőtt lovunk az udvaron, a krasznahorkai
búcsúk, a légiriadók, sztálingyertya, a háború, a menekülésünk hiszen ez az
élet teremtette tragikus költészet kihoz az emberből valamit. Belőlem a
festőt. (…)
A vizuális művészet, köztük a festészet is, végtelen sokirányú, a látott
létező világ leképezésétől a láthatatlan világig, amit a művész tesz
láthatóvá. És a két pólus között ahány művész, annyi valóság.” (Baska József)
