Brückner János művei Dunaújvárosban a jelenlét és a hiány közösségi és egyéni aspektusát kívánják bemutatni.
Egyrészt a művész fontosnak tartotta, hogy az érdeklődő dunaújvárosi embereket megszólítsa, és részvételüket a kiállításon is bemutassa; másrészt úgy gondolja, hogy felszabadító élményt nyújthat, ha az ember múzeumi közegben szembesül nagyon személyes vonatkozású, intim témákkal.
„A FoMO (Fear of Missing Out) egy átható szorongás attól való félelmünkben, hogy mások tartalmas élményeket szereznek nélkülünk. A FoMO a lehetőségek sokasága miatti elkerülhetetlen veszteség érzése, ami mindenkinél másképp jelentkezik. Jellemző még erre a társadalmi szorongásra, hogy arra vágyunk, hogy folyamatosan tudomást szerezzünk arról, hogy mások éppen mit csinálnak.” (Wikipedia: Fear of missing out szócikk)
„Amikor portrét akartam készíteni anyámról, akit több mint öt éve – a halála óta – nem láttam, akkor döbbentem rá, hogy egy kép elkészítése nem más, mint próbálkozás arra, hogy nem létező és nem látható dolgok, emberek felületét megérintsem. Az érintés nyomot hagy maga után, de már csak a képen: ezért látható, viszont nem érinthető meg ténylegesen. Ezért a kép egy átjáró, egy ablak: a valóságos és a nem valóságos között. Van is, meg nincs is.
Egy ideje – több mint öt éve – próbálok úgy festeni, mintha gép volnék, egy tintasugaras nyomtató: különböző rendszerek és sémák alapján folyatom át magamon a képeket. Azt is gondoltam, hogy v égeredményben mindegy is, ki csinálja meg a képeket, ezért a közönségnek nagyméretű színezőket adtam: ha érdekli őket a kép, akkor kiszínezik. A közönség pedig szeret színezni, mert színezni jó, és mindannyian kíváncsiak vagyunk arra, hogy mi van elrejtve a szemünk elől.” (Brückner János)