Nemere Réka, Zsemlye Ildikó, Mucius kiállítása, 2004 júl. 15.
Két festő, egy szobrász. Művészek, akik mindhárman a táj – városi, vagy természeti, ember alkotta környezet ábrázolását tekintik munkájuk tárgyának.
A művészet többnyire beemeli az őt körülvevő valóság elemeit az általa létrehozott új viszonylatba – művészi valóságba. És felhasználja a korban előtte alkotók művészi eredményeit. Nemere Réka kétségtelenül az impresszionizmus előtti festészethez nyúl vissza, és Wiliam Turnernek festői módszeréhez közelít, korábbi témaválasztásaiban is (hajók, utak, járművek). Most ablakából kitekintve hozza létre műveit. Nemere Réka filozofikus gondolkodási rendszerében a látvány mögött mindig metafizikus tartalmak is feszülnek. Az ablak szimbolikusan mindkét világra nyílik, a külső, a művészt körülvevő, impulzusokkal, témával teli környezetre és a belső, a személyiséget meghatározó világra, amely már az intellektus szűrőjén átengedett információkat adja vissza. Képein a szűk ablakrésen alig felismerhető táj-kert-motívumokat láthatunk, mondhatnánk, hogy halad a teljes festőiség felé, amely már tárgyával nem is foglalkozik. Mondhatnánk, ha nem ismernénk korábbi műveit, amelyek között – a tárgyukat igen jellegzetesen, karakteresen az ember szűk környezetéből kiválasztott festményeket találunk – tehát korábbi festményei között is számos olyan mű létezik, ahol a festő már szinte felszámolja a tárgy ábrázolást és csak a festés nyers megnyilvánulásával, a felületek egymásra hatásával, a színek kifejező erejével foglalkozik.
Ennek okán kapcsolható Sebestyén Zoltán itt kiállított munkáihoz, amelyeken a nyers festőiség nyilvánul meg. Többnyire a vörös árnyalatait felhasználó képek az ösztönök territóriumába vezethethetnek minket. Ausztriában létezik egy kortárs festőcsoport, amelyet meg kell említenem, amikor ezekről a képekről beszélek. Az Új Vadakról van szó. Herbert Brandl, Maria Lassnig és társaik a Fauves, (Matisse, Derain) párizsi festőcsoportra utalva vették fel ezt a nevet. A színek erőteljes használata teszi Muciust távoli rokonukká, azonban ő ritkán használ több színt egy alkotáson belül. A vörös szín többféle, egymással ellentétes képzetet kelt a szemlélőben. A vér színe a halálra, de egyben a születésre is utal, vagy a tűz, amely pusztulást hozhat, de felmelegíthet, és táplálékot adhat, nem beszélve a szenvedélyek tüzéről. Mucius művei azonban nem egyszerű, homogén, esztétizáló festett felületek, hangulatfestmények, hanem több rétegben megvalósított tájak, városok, amelyek vörös látomásokként tűnnek fel. Ha első látásra monokrómokként definiálnánk is őket, az egzakt meghatározás alól kibújnak, hiszen a monokróm képek nem ábrázolnak semmit.
Műveiben a vele együtt kiállító festőtársakhoz hasonlóan tájakat jelenít meg, nevezetesen New York városi látképeit.
A szobrászat nehezen tudja kikerülni a térben elhelyezett tárgy problémáját, tárgy létrehozását, habár ismerünk szobrászokat, Brancusit, Giacomettit, és persze számos kortársunkat, akik elanyagtalanított munkáikkal új szemléletet hoztak a tér-tárgy viszonylatba. Zsemlye Ildikó maga is kiterjesztette a szobrászat fogalmát, nem csak tárgyakat helyez a térbe, hanem új teret is létre hoz – tájat teremt a belső térben, olyanformán mint egy modellező, terepasztalhoz hasonlóan járműveket, tereptárgyakat rendez el. Maga hozza létre a szoborkompozíciók posztamensét is, szerves tartozékaként a szobortájaknak. Járműveket ábrázoló kicsiny tájrészleteiben szinte levezeti a tájról szóló jelenkori gondolkodásunkat. Az ember egyre inkább elveszíti a természettel való egykori szoros kapcsolatát, apró képként szemléli a vonatablakból, elsuhanó motívummá tájszeletté váló távlatokat. Ezeket a tájszeleteket hordozza aztán az ember, a valódi tájélmény helyett, Zsemlye Ildikó fel is dolgozza helyettünk ezt az élményt, megfogalmazza, és behozza a kiállítótérbe. Apró tájszeleteiben kis medencékben a víz, és a mohává zsugorodott növényzet is jelen van így idézi meg nekünk az elvesztett kapcsolat ízét.
De miközben már-már ellágyulunk a szobrok látványától észrevesszük, hogy hordoznak egy karakteres művészettörténeti előzményre való reflektálást is, nevezetesen a geometrikus absztrakcióra. Minden tárgynak van egy kemény élek határolta fém alapja, amely ellentétben áll a táj-jelentéssel, vagy kiegészíti azt. Ha jobban elmélyedünk Zsemlye Ildikó szobraiban valóban az organikus és az ember alkotta geometria egyesülését érezzük, azt a törekvést, hogy a szobrász egyesítse az ellentéteket, a tartós fémet a mulandó mohával, az elillanó vízzel, az ember alkotta tárgyakat a természettel, az organikust a megszerkesztettel.
Werner Hoffmann: A földi paradicsom, című a 19. századi művészet fordulatáról szóló könyvében találtam egy máig érvényes idézetet: „Az autonóm művészet hordozója két ösztönző együtthatása: az egyik vallomásra készteti, a másik kísérletezésre. Ez a művészet alapvetően dialektikus: állandóan úton van és soha nem érkezik célba, mert valamennyi lehetőségének tudatosítására törekszik. Összefoglalja eredettörténetét, vagy a formaalakítás új, még járatlan útjait keresi.” Vagy mindkettő, ahogy az itt kiállító művészek esetében látjuk.