Fábián Noémi kiállítása

Fábián Noémi képeivel kapcsolatban egy ismert és feloldhatatlan ellentmondásra szeretném a néző figyelmét felhívni. Arról van szó (a falakon pedig kép), hogy a kimondott, máskor leírt valamint a megfestett gondolat – természetesen – más és más módon fejezi és vetíti ki az érzelmeket. A megállapítás közhelyesnek tetszik, de ez, most éppen, csak a látszat. Egy megfestett gondolat ugyanis, mint tudjuk, nem csak bonyolultabb nyelvi visszafejtést (interpretációt, magyarázatot) igényel és von maga után, hanem – általában – el is kopik, el is szürkül a nyelv ebben a helyzetben rosszul alkalmazkodó eszközei révén és miatt. Fábián Noémi munkáinak esetében azonban ez a konvencionális viszony megfordul, felborul, s éppen az ellenkezőjére vált. E művekről ugyanis nem lehet annak a veszélye nélkül beszélni, hogy hangjaink, szavaink édeskésre, mákonyosra váltódhassanak, ha felelőtlenül és szó (kép) szerint akarnánk leírni a látványt; nem lehet pontosan leírni, miféle emlékekre, időkre és helyszínekre utalnak a képek annak esélye nélkül, hogy mondataink giccsbe fulladhassanak, ha gyerekkorról, szeretetről, fájdalmakról és gyászról kezdenénk magyarázni ormótlanul és nagyképűen a „megfejtés” tudatának birtokában. Ezek a viasztáblák ugyanis rétegzett, puha, sérülékeny, egyszersmind az időtlenség hangulatát sugalló „érzelmes” felületükön és egyszerűnek tetsző, ám nagyon is bonyolult jeleiken keresztül önmagukba sűrítik, mintegy abszorbeálják a szóba foglalhatatlan történeteket, s önmaguk jelentésévé teszik az asszociációk özönét, mely előhívhatja, megidézheti az „elmondás” most kielégíthetetlen vágyát, ám a „lemondás”, mint oly sokszor, ebben az esetben sokkal üdvösebb.
Hajdu István