Sötétség és világosság, fény és árnyék. Két minőség, két véglet és a közte húzódó széles árnyalati skála. Bár külön-külön is léteznek, mégsem adhatják a magukból fakadó maximumot. Ellenkező esetben kérdőjeleket hagynának maguk után, mint ahogyan a „Fénycsapda” című fotón teszi ezt a rejtélyt szülő feketelyuk is, amely egyben a legfényesebb jelzőjét is kiérdemelhetné.
Meddig lehet egy sötétséget vagy világosságot fokozni? Mi van e két létező után, mögött és között? Miből lettek és hová lesznek? Minden reláció és kölcsönhatás. Akárhogyan viszonyítunk is, az eredmény ugyanaz lesz: minden csak egy előző vagy következő mellett ad számunkra kielégítőbb válaszokat. Állomásokkal, viszonyítási pontokkal övezzük magunkat körül, mintha attól megkaphatnánk saját magunk létezésének okát. Árnyék és fény is ekként vegetál. A pillanatról pillanatra változó tónusok mindenkinek mást és mást mondhatnak, bár lényegük ugyanazon elven alapszik. Miként jelentkeznek? Térben, síkon, időben és azon túl. Mindenhol jelen vannak, mindentől függnek és mindent meghaladnak, alakítanak. Örökös változásuk, időbeliségük jelenti a létezők számára azt a látszatot, amit egy hajnali vagy déli napfény keltette árnyékvetés egy állandónak vélt felületen okozni képes.
Állandónak tűnik, mégis számos meglepetéssel szolgálhat egy fényjelenség, hiszen szemünkön keresztül megcsal bennünket. Délibábok keltette káprázat egy tikkasztó nyári aszfaltúton, sivatagi oázis-káprázatok, egy ablakkereten jelentkező fényjáték, amely képes szakrális többlettel „Golgota”-i minőséggel felruházni egy jelentéktelennek tűnő fadarabot. Keretüket egymás létezése jelenti, hisz nincs árnyék fény nélkül, és fordítva.
Láncos Sára digitális fotóin ezeket a mindenki számára ismerős benyomásokat kapjuk. Tér-idő játékos és változatos élménye. Vajon, amit érzékelünk, mennyiben az, ami? A víz felületén jelentkező tükörkép az eredeti hiteles másolatát mutatja, mégis egy lehulló falevél, egy bedobott kavics képes azt megsemmisíteni. Ugyanaz az utcasarok egy késő délutáni időpontban ijesztő lehet, árnyképei fenyegetőek, pedig előtte pár órával az odasütő napsugár talán az egyik legromantikusabb helyszínné avatta.
Gondoljunk csak az impresszionisták festészetére. A művészek pontosan ezt a változó közeget tűzték ki vizsgálódásuk tárgyául. Hányszor meg lett festve a roueni katedrális, minden órában más és más élménnyel szolgált, és az eredmény egy tökéletes, mechanikainak mondható folyamat lett, amelyet méltán nevezhetünk mozgóképnek is. Platón barlanghasonlatában is a létezők világának kettősségéről beszél, ahol az emberi érzékelés látszatvalóságokkal találkozik nap, mint nap, akárcsak a „Rózsa-tükör” című fotón. Hiszen a világban jelenlévő dolgok csakúgy, mint a barlang falán jelentkező árnyképek, pusztán hasonmások. Ekként ugyanazt a valóságot sokféleképp észlelhetjük, és érvelhetünk amellett, hogy kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba sem, de ez az állítás felborulni látszik, amennyiben csalóka érzékelésünk felől vizsgálódunk. A pillanat szülte organikus formák szertefoszlanak egy következő pillanattal. Ezt is nyújthatja egy fénykép, amely megragadja a jelen másodpercnyi létezőjét, hogy a következő időbeli egységben egyben halottá is tegye az előtte élőt. Kimerevített képkockák, amelyek mégsem időznek ebben a merevségben. Mondanivalójuk, tanúságuk általános igazságokat rögzít, és paradoxon létéből adódóan magában őrzi meghaladásának, változásának kulcsát is, hiszen az objektív túloldalán egy figyelő szempár szubjektivitása lakozik.
Érzékcsalódások, látszatok csapdái kísérik megfigyelésünket, akárcsak a „Valamelyik ív elindul majd”-on, amelyek soha nem kaphatnak teljes képet. Kiragadott képkockák reményteljes igyekvése aziránt, hogy elhelyezzük a következő pillanatban emlékké formálódott élményt a „nagy egészben”. Hát nem ezt csináljuk örökösen? Dehogy nem! Hát akkor próbáljuk meg az ellenkezőjét is! Éljünk a pillanatban, ne a múltban vagy a jövőben! A fényképek ezt a dimenziót is megmutatják számunkra.
A fotó bizonyos kerettel szolgál, de meg is haladja azt a bizonyosságot. Fényterek végtelenben kapaszkodó fénycsóvái, amelyeket minden pillanat újraalkot. Olyan művészi folytonosság, amelyben egyszerre van jelen térben és időben, vagy épp téren, időn túl a születés és halál örök körforgása. Ez a körforgás, ez az örök igazság alkot minden létezőt, sőt, magát a létet, amit meglehet, időbeli keretek között érzékelünk, de anélkül is létezik. Megteremti magának ismétlődő formáit, akár egy rózsaszín limuzin képében, amellyel harmonikus nászra lép valahol az utca végi házsor („Pink”).
Ritmusok önkéntelen játéka, amit lehet, hogy látszólag megszakít egy pocsolyán keresztül gázoló „Szellembusz”, de a következő másodpercben újra láthatóvá válik a tükörkép. Ennek a tükörnek a túloldala érdekel bennünket. Az az oldal, amely csak a figyelmes tekintettel képes láttatni a maradandót, amit nem tör össze sem akarat, sem változás. Ezek a végtelen jelentéstöbblettel bíró dimenziók köszönnek vissza a kiállítás fotóiról. Terek egymásba nyíló ajtói, amit nem torlaszolhat el semmi sem, nincs akadály, a fény teremtő útjába látszólag csak a sötétség vethet akadályt, jól mutatja ezt a „Fénylétra” című kép. De csak látszólag teszi ezt, hiszen benne is tovább él, csak épp más élményt nyújt. Nincsenek végletek, nincsenek lezárt, eltorlaszolt terek, csak számunkra. Mivel elfelejtjük, hogy amit érzékszerveink közvetítenek, az csupán torzult információ, amit csak úgy vagyunk képesek felfogni, ha dobozokba skatulyázzuk őket. Ezeket a merev határvonalakat igyekszik feledtetni az itt látható fotósorozat.
Természeti jelenségeket mutat be, de jócskán meghaladja azt. Bizonytalan tapogatózásunk itt is jelen van, ezen van a hangsúly. Mindenki ismeri azokat a kiállításokat, amelyeken teljes sötétségben, mintegy vakon tapogatózva „szemlélheti” végig a látogató a termeket. Ez az élmény is hasonló, hiszen ott van benne a sejtetés arra a pluszra hivatkozva, ami szavak által el sem mondható, csupán csak részlegesen. Vakon sétálva a többi érzékszerv veszi át az irányítást, jelen esetben ezt a szerepet az intuitív érzés kalauzolja tovább.
Mi lehet a látható dolgok mögött, mi alkotja lényegüket, hogyan tevődnek egésszé? Ezt a részletes analizálást mindannyian elvégezhetjük, csak engedjük el a képzeletünket, merjünk létezni! Minden értékítélet, minden felszíni látvány folytonosan alakuló közeg. Soha nem láthatjuk kétszer ugyanúgy ugyanazt a dolgot vagy jelenséget.
Gyulai Orsolya Zóra
2011. március
