Hodler kezdetben genfi tanára, Barthélemy Menn realista felfogását követte, de tájábrázolásain és életképein hamarosan megmutatkozott az a törekvés, hogy a hangulatos megjelenítésről lemondjon egy eszme, egy tárgy átszellemítése érdekében. Genfi baráti köre, amelybe a párizsi szimbolistákhoz közel álló irodalmárok is tartoztak, hozzájárult művészetének ilyen irányú fejlődéséhez, és ahhoz, hogy végső soron kibontakoztathassa nagyalakos monumentális festészetét.
Hodler megkísérelte gondolatilag alátámasztani panteisztikus életérzéssel áthatott festészetét. A geometria és az új természettudományok bűvöletében a természetből levezetett párhuzamosság alapelvére támaszkodott, amit kompozícióin egyre következetesebben alkalmazott egymás mellé sorolással, tükrözéssel és szimmetriával.
Hodler tájai Svájcban mindig meglehetős sikert arattak, monumentális szimbolikus figurális vásznait azonban a maga választotta témákkal és a vonal, a forma, a szigorú képépítés és az önkényes színek által meghatározott egyéni stílussal csak akkor ismerték el, amikor „Éjszaka” című festményét először 1891-ben Párizsban, majd röviddel utána Münchenben, Velencében, Berlinben és Bécsben kiállították. A bécsi Secession 1904-es kiállításától kezdve – ami végre a szakmai diadalon túl anyagi sikert is jelentett a számára – az európai szecesszió vezető egyéniségének tartották; nagy kiállításokra hívták meg, számos kitüntetést kapott.
1914-től haláláig visszavonultan dolgozott Genfben, elsősorban „Pillantás a végtelenbe” és (befejezetlen) „Virágzás” című monumentális figurális kompozícióján, illetve „planetáris tájain”. A Genfi-tavat és a Mont-Blanc hegyláncolatát napfelkeltekor vagy alkonyi fényben ábrázoló utolsó képei sajátságos kifejezői „a természet nagy, derűs harmóniájáról” szőtt látomásának.
A kiállítás, amelyet Katharina Schmidt és Matthias Frehner rendez, a berni Kunstmuseum és a budapesti Szépművészeti Múzeum együttműködésének eredmény, a Schweizerisches Institut für Kunstwissenschaft (a Hodler oeuvre-katalógus kutatócsoportja) közreműködésével jön létre. Hozzávetőleg 130 festményt mutat be (amelyek közül sokat erre a célra restauráltak), kiegészítve a legjelentősebb svájci múzeumokban és magángyűjteményekben őrzött kb. 40 rajzzal, valamint német múzeumok néhány vásznával.
A kurátorok olyan kvalitásos válogatást állítottak össze, amely először tekinti át Hodler életművét úgy, hogy annak szimbolista dimenzióját helyezi előtérbe. Csúcspontját remekművek jelentik: az „Éjszaka”, a „Nappal”, az „Érzés”, az „Igazság”, a „Szerelem”, a „Szent óra” és a „Pillantás a végtelenbe”; közülük jó néhány több mint ötven éve nem hagyta el őrzési helyét. A kiállítás külön egységet szentel szerelem és halál központi szimbolikus témájának, amelyet Hodler egyedülálló módon jelenített meg beteg, haldokló, majd halott szerelmét, Valentine Godé-Darelt ábrázoló festményein és rajzain.
A műfajok váltakozásában éppúgy kifejezésre jut a festőre jellemző ritmus, mint néhány képtéma különböző állomásainak példáján Hodler alkotói módszerének folyamat jellege.
A fentiek lehetővé teszik egy nagyhatású művészegyéniség útjának megismerését, akit jelentősen befolyásoltak a 19. század utolsó negyedének és a 19/20. század fordulójának fejleményei, akinek összetéveszthetetlen jellegzetességét és jelentőségét ma a szimbolizmus és a modern megváltozott felfogása, valamint az emberábrázolás iránt ismét feltámadt erőteljes érdeklődés új megvilágításba állít.
A kiállításhoz a Hatja/Cantz Verlag gondozásában bőségesen illusztrált német, angol és magyar nyelvű katalógus jelenik meg (kb. 380 oldal). Neves művészettörténészek tollából származó esszéi és képleírásai a kutatás legújabb állását tükrözik.
Katharina Schmidt