A Magyar Nemzeti Galéria nyolcvanezer darabot számláló grafikai gyűjteményéből félévente változó tematikájú válogatást rendez grafikai kabinetsorán, amely a 20. századi állandó kiállítás képeit és szobrait kíséri.
A Magyar Nemzeti Galéria nyolcvanezer darabot számláló grafikai gyűjteményének jelentősége kevésbé köztudott, mivel a papíralapú tárgyak igen érzékenyek és állandó kiállításon nem szerepelhetnek. Ezért grafikai kabinetsorunk, immár hatodik éve félévente változó tematikával kíséri a 20. századi állandó kiállítás képeit és szobrait.
Az akvarell gyors, biztos kezet, nagy gyakorlati tudást igénylő technikája egyfajta átmenet grafika és festmény között: vízben oldódó festékkel, ám „egy ülésre”, papírra készül. A grafikában elsődleges kifejezőeszközként alkalmazott vonalat az akvarellnél a szín váltja fel. Az akvarellt kezdetben elsősorban festmények előkészítő tanulmányaihoz, színvázlatok készítéséhez használták, ritkábban pedig tájképek és portrék megalkotásához. A 18. századi Angliában a technika megújult, ami a festék kötőanyag nélküli használatát jelentette, lazúros felületet hozva létre, vagyis olyan áttetsző festékréteget, amely látni engedte a papírt. Ez a festésmód a 19. század első felében a kontinensen is elterjedt, és a század végétől a művészi alkotás önálló terepévé vált, néha egyéb technikákkal – gouache-sal, tussal vagy temperával – keverve. A festői akvarell ettől kezdve a rajzos kifejezésmód-dal vetélkedett, egyes korszakokban – amikor a vonal jutott hangsúlyosabb szerephez – szinte eltűnt, míg más periódusokban – például a két világháború között – virágzásnak indult.
Az 1900-as évek elejének jól ismert, kiállításokon gyakran díjazott művész-tanárai, Háry Gyula, Edvi Illés Aladár vagy Nádler Róbert az angol akvarellfestés hagyományait folytatták. Látképeiken egy-egy jellegzetes turista célpont, festői szépségű, aprólékosan kidolgozott tájrészlet elevenedik meg. Az ekkor Magyarországon elterjedő szecesszió a grafikai műfajokat megújította, kiemelve a vonal szerepét a festői akvarell rovására. A gödöllői művésztelep alkotói azonban szívesen fordultak az akvarellhez, főként vázlatok, illusztrációk megfestésekor. Mihály Rezső illusztrációja keleti mesét dolgoz fel, Körösfői Kriesch Aladár szőnyegtervvázlata pedig a magyar mesevilágból meríti témáját. A KÉVE művészcsoport dekoratív törekvései jelennek meg Tichy Kálmán japonizmus hatását mutató almaágán, illetve Tichy Gyula öccséről készített akvarelljén, amelyek rajzosabb, vonalasabb megoldásúak. Kacziány Aladár finom színharmóniájú talányos kompozíciója kései példája a századelő szimbolikus és szecessziós ízlésének. A környezet intim hangú megjelenítésének példája Csók István nagyméretű csendélete, valamint Undi Mariska festői igényű szobabelsője. Payer Gizella bensőséges, fotelben ülő női portréja a KÉVE körrel rokonítja a kevéssé ismert művésznőt.
Az 1910-es évek avantgárd művészei viszonylag ritkábban éltek a vízfestés eszközével, mondanivalójuknak jobban megfelelt az erőteljesebb, vonalra épülő kifejezésmód. Bortnyik Sándor és Szobotka Imre hangsúlyos, sötét színfoltokkal, erős kontúrokkal alakítják az akvarell technikát konstruktív látásmódjukhoz. Mattis Teutsch János tájképének lírai expresszionizmusához jól illeszkedik az akvarell, amely így festményeihez hasonló hatást kelt. Dömötör Gizella és Ruttkay György, az avantgárd 1920-as évekbeli képviselői a vízfesték színes foltjai és az üresen hagyott papír fehérsége közti kontrasztot használták ki műveiken. Perlmutter Izsák és Rippl-Rónai József nagyvonalú, könnyed, levegős lapjai a városi lét egy-egy jellegzetes mozzanatát villantják fel. Tichy Kálmán is a nagyvárost idézi a Köztelek utcai dohánygyár plakátszerűen összefogott, vonalakra épülő zárt kompozíciójával, míg Pólya Tibor Tabáni részlete a nagyvárosban megbúvó falut mutatja, hasonlóan vonalas, szikár előadásmódban. A kisváros szeretetteljes ábrázolása Hessky Iván hagyományos felfogású színes hetivására. Az első világháború utáni időszak jellegzetes, aranykor utáni nosztalgikus vágyódása jelenik meg Csabai-Ékes Lajos konstruktív törekvéseket a klasszikus ideállal egyesítő Árkádiáján, valamint Martyn Ferenc oldottabb festői előadásmódjában. Derkovits Gyula a zene megidézésével hangsúlyozza az idilli állapotot Koncertezők című művén. Néhány évvel korábban készült Herman Lipót franciás ízű aktos kompozíciója, valamint a monumentális műfaj követelte antikizálás modernista példája, Kernstok Károly Mozaikterve.
A kiállítás kurátorai: Földi Eszter és Zsákovics Ferenc
Magyar Nemzeti Galéria, C épület, II. emeleti grafikai kabinetsor