A film részletei mind és külön-külön is jól lehatárolt egészet
alkotnak, kezdve a feltámadó szélben sodródó sátrukat űző fiatal pártól,
a leporellószerűen kipattanó légvárba elvonult öregembertől egészen az
ipari telep előterében rockyt járó táncosokig.
A képeket folyamatukban szemlélve azonban a beállítások túllépnek
prózai – felvezetésre, bonyolódásra, valamint csattanóra épült –
szerkesztettségükön, s utat engednek a kevésbé tárgyszerű, ugyanakkor
transzcendens tartalmaknak. A nagyfokú ábrázolóerővel telített
viszonyrendszerek így egyre inkább az egész mint élmény megsejtését
hívják elő. Tarkovszkijjal szólva vágyat támasztanak a nézőben, hogy a
látottakon túl elfogadja, legalábbis megközelítse mindazt, ami
láthatatlan.
A film ehhez – a kameramozgást nélkülöző képeken túl – a verbális
kommunikáció és a párbeszéd szereplők közti hiányát használja
eszközként, amely már korábbi, Dealer című munkájában is tetten érhető.
A Tejút e rendezői szándékot gondolja tovább, méghozzá úgy, hogy
közben fel is vázolja Fliegauf filmjeinek fejlődés- és változásirányát:
az eltúlzott párbeszédeket felvonultató Rengetegtől a gesztusoktól és
gesztusok által kiüresedett Dealeren keresztül ez utóbbi alkotásig. És a
rendező szavaival „ebben már nincsenek mások, csak időtlen tájak, és
ezek a furcsa és titokzatos lények – azaz mi, emberek -, amik-akik
ábrázolásával talán sikerül olyan tudatállapotot teremtenünk, hogy
élőhelyünket egy csodálatos planétának lássuk a végtelen űrben”.
