Fodor-Lengyel Zoltán művészi hitelességét először is az a tény (is) hangsúlyozza, hogy képeinek igazi értelmezése úgy lehetséges, ha egy térben vagyunk azokkal. A soproni Festőteremben bemutatott festményeinek felületén a mikroszkopikusnál nagyobb méretű, térbeli kiterjedésű rétegek alkalmazásával helyezi a képbe az – imígyen a külön anyagként is érzékelhető – női alakokat, kiemelve azokat a kép síkjából, mintegy lényegileg elválasztva mindentől, amit azt a képen belül körülveszi azokat.
Egyértelmű, hogy Fodor-Lengyel festészetének egyik lényegi eleme a szín, amelynek törvényeire támaszkodik, annak kölcsönhatásai, összefüggései mesteri használatával. Egybekomponált színharmónia definiálta – de egymással színkompozícióban ütköztetett – , egyidejű terekből közelednek képbeli alakjai, amelyek terjeszkedően nőnek túl magukon, a konvenciók, vagy a szem-alkotta képzeletbeli kontúrvonalakon, miközben szintén színkompozíciók által meghatározott dinamikus elemek takarják el, roncsolják az eredetileg harmonikusnak szánt látványt. Lassított mozgásuk, ,,elveszettséget” közvetítő testhelyzetük, arcnélküliségük – magzat-szerű mivoltuk – a mindennapok tragikumával szembesíti a harmonikus színvilágba sokáig makacsul kapaszkodó nézőt, akinek a kép ,,idejének” elmúltával a jelenkori, ember-által- előidézett apokaliptikus utóérzései támadnak.
Más képeken az emberi jelenlétet sugalló, harmonikusra szerkesztett akt alakjai, – a háttér színein felsejlő a szórt fény, az áttűnésekkel rafinálttá tett strukturális kötődések közepette – vonják magukhoz a tekintetet, miközben az ellenőrizhetetlennek tűnő, kaotikus, véletlenszerű mozgásba kezdő, folyamatosan terjedő elemek rajzolják át újból a kompozíció erőterét. Telített színek – indulatok, akarat és vágy – megfogalmazásában született, minden esetben emberközpontú üzenetek Fodor-Lengyel Zoltán képei, a különös érzékenységgel és nem utolsó sorban kiváló rajzkészséggel ábrázolt, kompozícióba illesztett aktjai, amelyek szépsége még a megbolydított tereken keresztül is átsüt. A telített színekkel megfestett kompozíciók emberközeliek és szürrealisztikusak, a tapasztalat határán, a szférákba betekintést engedő régiókba-emelkedetten.
A nagy terembeli képcikluson belül a keletkezés dramatizált ,,története” jelenik meg a gyökérből táplálkozó, folyamatosan fejlődő, vízerekben, amelyek képfelületet felosztó ritmusában, az ,,kötelezően” felsejlő, asszociációs lehetőségeket teremtő akt utal a végső harmóniára. Ezt a sorozatot első alkalommal Sopronban mutatja be a művész.
Fodor-Lengyel Zoltán képei nem lezártak. Továbbgondolhatók, mi több továbbfesthetők, aminek példáját éppen maga a művész adja, amikor több, egymás mellé helyezett – a motívumot, formát szervesen folytató – kép alkot egy-egy kompozíciót.
