2006. októberében Harm Lux kurátor felkért három, egymást nem ismerő művészt, hogy készítsenek egy fotóminőségű videótriptychont. A felkért mûvészek: Antonella Kurzen, El Rovio, Svájc / Channa Boon, Hága Hollandia, és Sara Rajaei, Teheran, Irán/Hága
A holland Channa Boon Bolíviában készített filmet a világ legnagyobb nyílt Sóstaváról (3700 m magasan van, Belgium nagyságú), a svájci mûvész, Antonella Kurzen a dél-indiai Keralába, Sara Rajaei az iráni Esfahanban filmezett. Mindhárom film ezeket a konkrét helyeket jellemzi.
Mielőtt elkezdtük a filmgyártást, megbeszéltük a kritériumokat … és az abszulút minimumra csökkentettük őket. Az alkotói folyamat alapvető kifejezésmódjának a csendes és elmélkedő, szinte fotografikus képhasználatot tekintettük, melyet minimális kameramozgás jellemez; célunk egy magasszintű művészi munka létrehozása volt.
Az előkészítés során sokat beszéltünk a kontrasztok minőségéről, és hogy ezek mennyire különbözőek lehetnek. Például: a „lélegző“ sóstó széles tere, nyitottsága, szembeállítva az iráni alkotó életével közvetlen környezetében, lakásában.
Most, miután a mûvészek befejezték a munkát, három, önálló arculattal bíró videómunkát látunk. Három teljességgel eltérő földrajzi környezet, 3 nagyon lazán összekapcsolódó téma jelenik meg 3 egymást alig fedő kontextusban: 3 mûvész 3 különböző munkát hozott össze egyetlen csendes darabbá.
Amikor a nyersanyagot nézzük, világossá válik, hogy a téma körüli, a kontextust nagyon árnyaltan láthatóvá tett, szemlélődő képek azok, amelyek a legmegvilágítóbb és legmaradandóbb minőségekkel rendelkeznek. Ezeket tarthatjuk a leghitelesebb, legerőteljesebb képeknek.
Az alkotók erőteljes képsorokkal és néhány szóval kapcsolták saját videóikat egy művészi-triptichon. Egy olyan munka-együttes jött létre, amely szándéka szerint nem kapcsolódik a dokumentumvideó műfajhoz. Később, a szerkesztési munkák során, 2007. júliusában és decemberében döntötték el az alkotók, hogy mi módon fűzik össze a három munkát úgy, hogy az segítse a nézőket a szokatlan megközelítésmód elfogadásában.
A nyers videó-anyagok megtekintése során három három speciális és eltérő életmódot kapcsolunk össze. Összekötjük a bolíviai sóstavon szereplő személyt a makacs irániai alkotóval egy dél-indiai Gopi képeivel: pl. itt egy idősebb embert láthatunk, aki hétköznapi életébõl Swami Ji-vé szeretne válni, vagyis egy spirituálisabb életformába lépni.
A videók alapvető kérdéseket fogalmaznak meg: hogyan kapcsolunk össze időt, teret és kultúrát olyan emberek esetében, akiknek a családja évszázadok óta egy helyen lakik, ugyanazokat a rituálékat végzi el, mint a nagyszülei? Miként élik meg a kizsákmányolást, a kiszolgáltatottságot? Hogy tudjuk ezeket a helyzeteket összekapcsolni egyes konkrét témákkal, emberekkel? Például hogy kapcsolódik az alkotónő – aki férje halála után tudatosan él visszavonultan a lakása falai között – a Gopihoz, aki nagyon nyitott és kommunikatív mindenkivel maga körül, és naponta néhány órára meditációba merül?
Emberek, akik a termőföldjükön laknak, és földünk sójával dolgoznak, vagy nyelvünk eszközeivel fejezik ki magukat, irka-firka irományokat hoznak létre vagy nyitnak mások felé magányukban, miközben elhalálozott szerettükre gondolnak, vagy megpróbálnak egy másik spirituális szintet elérni.
A lassú, fotografikus video-triptichon egy olyan munka, ahol a képek megpróbálnak elszökni a racionális kategorizálástól, ahol a hétköznapi költészet három kontinensen mutatkozó magányról és örömről számol be egy nagyon különleges, mûvészi alkotásban.
Ebben az alkotásban a mûvészek három világról festenek portrét, pontosabban fogalmazva: három kis világot határoznak meg, amelyeknek kapcsolódása a szereplõkhöz több szintû. Művészi módon prezentálják azt, ahogyan néhány ember éli az életét, és ahogyan megpróbálják elkerülni a felgyorsult életformákat és velejáróit. E munkákban a csend beszél – ez alatt a természetet értjük -, ennek részesei a szereplők, ez ad különleges értelmet napi életüknek, mely akaratukból sugárzik
Harm Lux, kurátor
