Galambos Tamás festészetéről
„A felszabadult örömnek e festészete a jövőben még igen messzire fejlődhet, hisz a képek alkotója fiatal ember. Akármiként is alakul Galambos Tamás pályafutása, valószínű, hogy játékos naivitása és primitív stilizáltsága idővel átalakul majd és mélyebben értelmező stílussá érik.” – jövendölte meg 1968-ban a művész pécsi kiállítására reflektálván Perneczky Géza művészettörténész, s jóslata csak részben teljesedett be. A játékos naivitás és a primitív stilizáltság ugyanis e festészet jellegzetes vonása maradt, s pontosan ezáltal vált éretté, s teremtett karakteresen egyéni jegyek által éltetett, az életmű által hitelesített stílust. Visszatekintve a múlt század hatvanas éveitől bontakozó Galambos-festészetre leszögezhető, hogy e piktúra roppant egységes: a pályaképben nincsenek korszakokat jelző nagyobb váltások, a művek logikus sorát megbontó éles fordulatok. Mindezeken túl Galambos Tamás művészete azt is példázza, hogy a közelmúltban lepergett évtizedek piktúra-történetében a figurativitás, a hagyományos festői kifejezés, a természetelvű vagy valóságigényű megjelenítés – nehezen felfejthető alkotói indítékok által vezérelt számtalan változatának, megannyi módozatának – létjogosultsága, jelentősége napjainkig kétségbevonhatatlan. E művészi terrénum alkotói közül méltán emelkednek ki – és magányosságuk és besorolhatatlanságuk miatt egyúttal bizonyos fokig háttérbe is szorulnak – azok a művészek, akik a figurativitás tartományában domináns áramlathoz, divatos formarendhez nem kötődő, trendhez nem kapcsolódó, generációhoz, csapathoz nem csatlakozó, önálló arculatú, nehezen kategorizálható alkotásokból felfűződő életművet építenek. Ebbéli vélekedésünk érvényességét igazolja az immár négy és fél évtizedet felölelő Galambos-oeuvre meglehetősen ellentmondásos honi recepciója is: hosszú értekezések taglalják e piktúra értékeit és különösségeit, elismerő kritikák kísérik a művész 1964 óta két-három évente rendszeresen megrendezett, új és új műegyütteseket felvonultató hazai és külföldi kiállításait, míg az átfogó művészettörténeti összefoglalások nagyvonalúan és szakmai szempontból felelőtlenül elsiklanak művészete fölött.
Galambos Tamás festészetében – mint erre munkásságának avatott elemzői sorában Perneczky Géza mellett többek között a költő Lakatos István, a művészeti író Tölgyesi János, Bodri Ferenc és Szuromi Pál is felhívta már a figyelmet – magától értetődő természetességgel ötvöződnek a különböző stílusjegyek, és e furcsa keveredésben a stílusköröktől teljesen függetlenül jelennek meg a tartalmi mozzanatok. Az ikonfestészet és a szürrealizmus, a pop art és a naiv szemlélet formaelemei, megformálásmódjai hol a biblikus, hol a mitologikus, hol a történelmi festészet világából és témaköreiből eredeztethető motívumokat keltenek életre, hol a jelenre hivatkozó aktualitások témavariációiként, felmutatásaként jelennek meg. Ez a sokrétűség mégsem alakul értelmetlen és érthetetlen eklektikává: a sok-sok összetevőt egységbe foglalja a fanyar irónia, a groteszk szemlélet, a fájdalmas humor, a játékos világlátás. E festőről és képeiről értekezve Tölgyesi János már 1968-ban megállapította:
„Galambos Tamás szabadon merít a mesék, a mítoszok tarka, néha komor, néha vidám, tüneményesen szürrealista világából, abból a bőséges kincsestárból, amit az emberi fantázia évezredek alatt szinte kimeríthetetlen gazdagsággal halmozott össze. Elfér ezek között a bibliai bűnbeesés, az ószövetségi próféták legendája, az asszír, babilon mítoszok elemei, és a görög eposzok jelenetei, középkori bizánci szentek, lovagok, királyok alakja, a tékozló fiú, a csodaszarvas, és a csodává emelt páva, furcsa vénkisasszonyok, szakállas pópák. Galambos Tamás újra fogalmazza ezeket a mítoszokat, újra teremti hőseiket színekkel, formákkal képein, úgy, hogy egyszerre hirdeti a nemzedékek formálta tartalom igazságait, és a mai, XX. századi igazságokat, amit a festő, korunk művésze ad hozzá újrafogalmazásaihoz. Itt, ebben a többletben kell keresnünk Galambos piktúrájának értelmét; abban a sajátos viszonyulásban, amellyel felmutatja a bibliai történetet, kissé mosolyogva, ironikusan, de ugyanakkor nosztalgiával az elmúlt, a letűnt és visszahozhatatlan iránt.” A történelem és a mítoszok világából merített gazdag motívumkincs elemei között az alkotói szemlélet teremt rendet, s e kompakt egység mellett fontos jegynek ítélhetjük a Galambos-festészetet átható izgalmas villódzást is, amely a képek hatásvilágának aktív éltetője, s amely a képalkotó elemek mineműségének eldönthetetlenségéből is eredeztethető: a valóságos vált itt át a meseszerűségbe, s a fantasztikum jelenik meg a realitások (ál)ruhájában. A köznapiságok ezáltal különösségekké emelkednek, s az irrealitások magától értetődővé alakulnak. Ha modellezhető lenne a művészi alkotás folyamata, akkor Galambos Tamás metódusát olyan sajátságosan áttételes rendszerrel illusztrálhatnánk, amelyben a valóság jelenségeit átíró szürreális látomást az objektív valószerűségek szintjén interpretálja a művész. Mindemellett e festő szabadon emeli ki a jól ismert emblémákat, a jelképeket és a szimbolikus motívumokat eredeti összefüggéseikből, és helyezi azokat jelentésköreiktől független, új, szokatlan, meglepő kontextusokba: ezáltal az epikus hangvételű képszövet varázsütésre bonyolult rétegzettségűvé, különös atmoszférát sugárzóvá szintetizálódik. A csaknem minden művön megjelenő, fantasztikus változatossággal – kép-főszereplőként vagy tömeg-egyedként – megragadott emberalakot is különösségek hatják át kompozícióin: még a leggyönyörűbb, aktban ábrázolt fiatal nő is inkább bábszerű jelenség, mint hús-vér figura. Mintha a Galambos-alakok csak puszta játékszerek, valamely külső parancsnak engedelmeskedő, önálló akarattal, cselekvési lehetőséggel nem rendelkező, merev tárgyak lennének. Erre utalt maga a festő is egy 2007-es beszélgetésben: „Ahogy egy bábszínházban megrendezik az előadást, én is szinte megrendezem a festményeimen a jelenetet. Nekem is van egy forgatókönyvem, vannak különféle karaktereim, festek hozzájuk díszletet, és persze színes jelmezekbe bújtatom a szereplőket. Nálam még a táj is egyfajta díszlet szerepét tölti be! Az általam felvonultatott figurák mindig különféle mondanivalót képviselnek. S ahogy a bábszínházban sem a naturalizmuson, a valósághűségen van a hangsúly, én is a bábfigurákéhoz hasonló, dekoratív világot teremtek. Mielőtt elkezdek festeni, már teljesen kész az előadás. Tehát nem csupán festő vagyok, hanem rendező is egy személyben.”
A Galambos-képeken megidézett hangyák, sáskák és lepkék, a gyíkok, a kaméleonok, a portrészerűen megjelenített baglyok, a bibliai alakok, a diktátorok és a katonák, a mutatványosok, a bábjátékosok, és az építmények, a tájak túlfokozott dekorativitása, tündökletessé, gyanúsan tetszetőssé érlelt szépsége furcsa, ambivalens befogadói érzetek élesztője. Tompítatlan, élénk színekben tobzódó jelenésük vonz és taszít egyszerre. „Buja paradicsomkertek bukkannak fel vásznain, a színek metszenek, villámlanak.” – írta a Galambos-művek koloritjáról 1979-ben a költő Lakatos István. A nagy egységekből felépített, világosan komponált – nagy távlatokat teremtő vagy parányvilágokat monumentálissá alakító, fölényes látószögek megnyitásával összegző hatású – műveket mérhetetlenül aprólékos kidolgozás, míves részletezés jellemzi: a moszkvai Vörös tér kövei, a Kreml téglái és cserepei hihetetlen műgonddal kidolgozottak, a felvonulók végtelenbe vesző emberszőnyege milliónyi részletből szövődő, s a budapesti Hősök tere sokadalma megannyi karaktert felvonultató tömeg. Megszámlálhatatlan, rengeteg autó torlódik össze a gázálarcos Jézus keresztje mögött, s pompázatos a milliónyi virágból kirajzolódó, ölelkező alakokká formálódó táj is: minden áradó gazdagsággal áthatott, s ugyanakkor rendkívül gondosan mérlegelt, precízen megszerkesztett. A képek színjátékait nem zavarják, sőt, a mesebeliségek, a szürrealitások szférájába emelik a váratlan léptékváltások, az öntörvényű, a síkok és a terek szeszélyes közegeit éltető perspektivikus rendszerek. „Galambos láthatóan nem a könnyen elérhető Szépséget keresi – írta 1979-ben a Művészet című folyóiratban közreadott tanulmányában Bodri Ferenc –, képein a köznapok olykor banális igazságainak elkötelezettje. Eszköze mégis a szépség, a képek gyönyörködtetnek figuráikkal, miliőjükkel, epikus tartalmaikkal és lírai mondandóikkal, de még a felületükkel is. Mindegyre mélyebb világaikat tárják fel a szemlélődés során, akár a népdalok. Egyszerű gazdagságuk jobbára csak a felszín fecsegése, valódi értékeiket mélységük hallgatása jelzi, de a partokon üldögélőknek készséggel megszólalnak a tarajlás alatti manók.”
Mint a száz esztendővel korábban működött nagy festőelőd, a vámos Rousseau, Galambos Tamás is varázslatosan meseszerű, álomittas festészetet teremt. Ez a művészi világ, ez a festői kifejezésmód egyedi jellegzetességei, önálló karaktere révén egyedülálló jelenség a modern magyar művészetben, de egyedisége ellenére sem társtalan: Román György, Berki Viola, Gyulai Líviusz vagy Gross Arnold törekvései és alkotásai fontos tájékozódási pontokat jelölnek. A letűnt évszázad utolsó harmada, és az új évezred első évtizede eme művészének színpompás, tündökletes, dekoratív képi világa nem elvágyódást sugalló, hanem tipikusan a jelenkorral együttlélegző, a korba, a korszellembe ágyazódó jelenség: a hamisságok, a hazugságok, az álságok világát tárja elénk, ahol semmi sem az, ami valójában. A felszín és a mély, a látszat és a valóság szféráinak lényegét keresi ez a festő, az összemosódások, felcserélődések veszélyeit boncolgatja elhivatott szenvedéllyel. Méltán éled bensőnkben mindenféle, megmagyarázhatatlan gyanú e művekhez közeledvén: a valóságos/talmi gyönyörűségek világából a kijózanító indítékokhoz, az okokhoz, az eredőkhöz kell visszatérnünk. A Galambos-képek játékos-szép felszíne alatt félelmektől borzolt, baljós előérzetekkel telített, tünékeny illúziók elvesztése által éltetett, de mégis olthatatlan harmóniavágy motoz. (Wehner Tibor)