A kiállítás Kína kortárs művészetébe kínál majd bepillantást a látogatói számára. A legkülönfélébb technikákat és témákat felvonultató tárlat, melyet a Kínai Nemzeti Múzeum (NAMOC) bocsát a Szépművészeti Múzeum rendelkezésére, hiteles keresztmetszetét adja majd a legutóbbi harminc év művészeti törekvéseinek.
A kínai kortárs művészet felvirágzása a gazdasági növekedéssel egy időben zajlott le. A globalizáció kihívásait bátran felvállaló ország legutolsó évtizedeinek művészete szorosan kötődik az ország társadalmi valóságához, mely 1949, a Kínai Népköztársaság kikiáltása óta folyamatos változásban van. A kortárs kínai művészetre jelentőségteljesen hatottak az Európából és Amerikából érkező művészeti tendenciák (az expresszionizmustól kezdve a pop-arton át az akcióművészetig); a másféle látásmód és az új kifejezési eszközök keresése olyasfajta, napjainkban is működő boszorkánykonyhát eredményeztek, amely magába olvasztja az újat, ám változó intenzitással, de a hagyománnyal is fenntartja a kapcsolatot. Kísérletezéseik tárgyát, mely egy újszerű vizuális nyelvezet kialakítására törekszik, a legváltozatosabb hordozókon és különböző technikákkal alkotják meg: a tinta- és olajfestményeken, grafikákon, fametszeteken túl a fotográfia és a videóművészet is (egyebek mellett) hangsúlyos jelentőségre tett szert Kína elmúlt évtizedeinek művészetében.
1949 után a kínai festészet jelentős változáson ment keresztül. Hagyományosan az ideák megjelenítésére, nem pedig a valóság realista ábrázolására szolgált, az alkotók pedig sokszor elkülönülten, a világtól elzárva dolgoztak. A klasszikus monokróm tintaképek madár-és-virág, valamint tájábrázolásai, melyek az ember és a természet egységét hirdető filozófiát fejezték ki vizuális eszközökkel, lassan érvényüket veszítették, mert nem tették lehetővé a kézzel fogható valóság realista megjelenítését. Ezzel szemben az Európától átvett olajfestészeti technika vált a politikai kormányzat kedvelt eszközévé, amelynek segítségével kiválóan meg lehetett jeleníteni a történelmi-forradalmi eseményeket és szereplőit. 1978-tól kezdődően, Deng Xiaoping vezetésével újfajta ideológiai trendek kezdtek el meghatározóvá válni Kína művészetének alakulásában. A nyugatról érkező kortárs áramlatok megkérdőjelezték a pusztán realista szempontú szemléletmódot, és modern kifejezőeszközökkel való kísérletezésre, de egyúttal a hagyományos művészeti formák újragondolására is ösztönöztek. A tradicionális kínai festészet spirituális töltete az absztrakció és az expresszionizmus eszköztárainak segítségével egy új stílusirányzat születését eredményezte ebben az időszakban. A 80-as, 90-es években újabb trendek jelentek meg: ezek közé tartozott a vidék életét feldolgozó „rurális realizmus”, az európai gyökerű „klasszicizmus”, a nyugati avantgárd tendenciái, így az expresszionizmus (ami az erőteljesen szubjektív szimbolikus tartalmai miatt vonzotta a művészeket), a szürrealizmus és a hiperrealizmus is. Ez a tendencia mind a mai napig tart; a globalizáció előtérbe helyezte az „én” és a „másik” problematikáját, de egyúttal ösztönzőleg hatott a saját kulturális és társadalmi sokszínűségük kifejezésére is.
A kortárs kínai művészetben az avantgárd mellett a régi műfajok is erőre kaptak, ám tartalmukban jelentősen megújultak. A hagyományos tustechnikával vagy fametszetes nyomtatással készült, a klasszikus kínai esztétikát és szimbolikát megőrző képek napjainkban is jelen vannak, de ezúttal már a modern társadalom képe tükröződik rajtuk.
