Koncepció: B. Nagy Anikó kurátor, Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum; Boros Lőrinc, látványtervező szakos egyetemi hallgató, Magyar Képzőművészeti Egyetem; Kovács Claudia, operatőr szakos egyetemi hallgató, Színház és Filmművészeti Egyetem;
Opra Szabó Zsófia, látványtervező szakos egyetemi hallgató, Magyar Képzőművészeti Egyetem.
A fiatal művészhallgatók közreműködésével készült installációt Halas István „Bujkáló, rejtett önarckép” című, 1987-ben készült fotográfiája inspirálta.
A felvételen Halas Szép utcai műtermének kazalnyi tárggyal és életnyomok szövevényével borított szeglete és a fotós tenyérnyi falitükörbe rejtett szembenéző önarcképe látható.
A Kossuth Lajos utca és Szép utca sarkán álló Horváth-ház nevezetes épület Pollack Mihály korai korszakából. Itt működött a Landerer és Heckenast nyomda, itt kosztolt és udvarolt Vörösmarty Mihály, itt rendeztette be Batthyány a miniszterelnöki hivatal és a Nemzetőrségi Haditanács irodáját 1848 áprilisában.
A Szép utcai kapubejárat boltíves felső szintjébe falazva itt volt nagyjából 60 négyzetméternyi műterme Halas Istvánnak 1970-től 1989-ig.
A fotók alapján ítélve különös tér lehetett: némelykor verőfényes padlás, máskor nyomott szuterén, zegzugos útvesztő, komor hodály, amely idővel a hatvanas évek végétől kezdődő alternatív csoportosulások egyik művészeti helyszíne lett.
A Halas műterem a hetvenes, nyolcvanas évek Budapestjének alternatív művészeti topográfiájában jelentős pont volt, az itt megfordult emberek névsora valószínűleg kiadja a korszakról szóló kötet névmutatóját. Jelentős részben ők Halas fotográfiájának modelljei is.
A „Bujkáló, rejtett önarckép”című felvételen a műterembelső nem egyszerűen a tárgyalkotás tere, hanem egy adott történelmi pillanatra adott válaszok halmaza. A felületek, tárgyak gyűrött intenzitása és a tükörből szemező 33 éves művész a szubkulturális miliő és a benne élő személyiség portréja.
A közelmúlt életérzésének mai asszociatíváit keresve a képet – szabad felhasználásra – pályakezdő művészek kezére adtuk. A látvány elemekre bontása és vizsgálata nyomán alkotott installáció az ő nézőpontjukból fogalmazza meg az említett időszak történetét.
A Kiscelli Múzeum reprezentatív barokk tere és a látszólag kuszán arranzsált műteremtér egymásba kapcsolása, valamint az összejátszott idősíkok révén az 1989 előtti alternatív művészeti szcénát a jelenben fogant, többszörösen reflexív nézőpontból értelmezzük.
A kiállítás az 1970-es, 1980-as évek alkotói korszakában készült Halas műveket új összefüggésbe ágyazva, a legutóbbi időkben készült munkákat pedig ama régi — közösségi helyként és kiállítótérként is működő — tér relációjában mutatja be.