„Akad-e még harminc animátor, aki akár élete árán is vállalja, hogy kitör a létbe?” – teszi fel a kérdést 1982-es Szülőföld Animáció – Kalandozások Takamurával a magyar Disneylandben című esszéjében Kovásznai György (1931-1983), a magyar képző- és animációs művészet negyedszázada elhúnyt kimagasló tehetsége. Kovásznai a fiatalabb generációk emlékezetében is a volt rendszer egyik legendásan szabad, kísérletezõ szellemiségű művészeként él tovább. Miben áll e rejtélyes alkotói szabadság? Kovásznai nyitott szemlélete, az animáció-képzőművészet-filmkészítés viszonyáról alkotott elképzelése mára vált igazán aktuálissá. A kiállításon Kovásznai filmjeihez kapcsolódóan olyan magyar művészek szerepelnek, akik az animációt e kísérletezõ, autonóm szellemben folytatják a képzõművészeti és a filmes műfajok határterületén.
Kovásznai György életműve 25 éve bekövetkezett halála óta méltatlanul merült feledésbe. Karakterének emlékét leginkább a városi legenda és bizonyos művészeti körök őrzik.
Interdiszcipláris alkotásaiban olyan műfaji, technikai és tartalmi kérdéseket jár körül, amelyek igazán aktuálisakká váltak mára.
Az animáció mint a képzőművészettel határos, önálló, autonóm kísérleti filmes műfaj megerősödése Kovásznai életművének is köszönhető. Kovásznai a képzőművészet intézményesített világán kívül tevékenykedett, kísérletező szellemiségű filmjeit a Pannónia Filmstúdión belül egy kisebb, zárt csoport együttműködésével valósította meg. 1963-tól Korniss Dezsővel készített több filmet, amelyek meggyőző bizonyítékai egy újfajta képi nyelv kidolgozásának, e képi nyelv főként a háborúk közti avantgárd vizuális világának folytatója, de ugyanakkor párbeszédben áll a 60-as évek kísérletező, képzőművészeti igényű animációival (itt főként a lengyel, cseh párhuzamok említendők). A képi nyelv prioritása a 60-as évek végére háttérbe szorítja a narratív történetmesélést. A 70-es évek elejétől már a dokumentar ista szemlélet erősödik Kovásznai filmjeiben, a 35-ös filmre forgatott dokumentumfelvételek és az animációs képek különböző arányú váltakozásai jellemzik ezt az időszakot, majd a 70 -es évek végén a Habfürdő című filmben kulminál a Sárga tengeralattjáró pszichedelikus vonalának kombinálása a társadalmi témákat addresszáló “indirekt” dokumentarista filmkészítéssel.
Filmjeit hol a teljes értetlenség, elhallgatás (pl.1964-es Gitáros fiú a régi képtárban című filmjét Aczél György betiltatta és csak 1988-ban játszhatták le először publikusan), hol pedig nemzetközi díjak kísérték. A kiállításon szereplő filmek alapja Kovásznai szemlélete, amely szerint animáció, képzőművészet és film szorosan összetartozhat: “ az animációsfilm lényegében a natúrfilm és a képzőművészet szintézise, egymást-kiegészítése” – írja A Rügyfakadás megvalósításának munkamódszere című esszéjében, 1971-ben.
E csoportos kiállítás megmutatja azt is, hogy az autonóm animáció s rövidfilm helyiértéke megváltozott az elmúlt 2 évtizedben a műfaj új pozicionálása és a nyugat-európai képzőművészeti intézmények bemutatási gyakorlata révén. E filmek terjesztése tehát már nemcsak a mozik és filmszemlék, de a képzőművészeti terek profiljához is tartozik.
Az avantgárd folytatásának igénye, a dokumentarizmus, a társadalmi, közösségi témák iránti nyitottság és a kísérletező szellem jelentik a kiállításon látható filmek fő kapcsolódási pontjait.
A kiállításon szereplő filmek rendezői: Orosz István, Waliczky Tamás, Gacs Réka, Hay Ágnes, Csontó Lajos, Nemes Csaba, Péterffy Zsófia, Magyarósi Éva, Patrovits Tamás, Rutkai Bori, Hegedűs 2 László, Csáki László, Pálfi Szabolcs, Ducki Tomek, Milorad Krstic