„(Heimweh, nostalgia) eredetileg azt a fájdalomteli sóvárgást jelenti, melyet idegenben érez az ember, ha távoli otthonára, hazájára gondol. A 18. századi orvostudomány ezt az állapotot „betegségként” vette fel a szótárába (homesickness), arra a jelenségre utalva, hogy az otthona után sóvárgó ember szinte belebetegszik a vágyakozásba. A honvágyban szenvedő ember számára tehát evidens az otthon és az idegen polaritása, az a tapasztalat, hogy idegenben van, és ezzel szemben létezik valahol egy olyan hely, mely az otthona, egy olyan lokalitás, ahol otthon van. Vagy mégsem? Vajon nem gyötörhet-e valakit otthon is a honvágy, vagy élhet úgy idegenben, mind otthon, talán mert a „globalizált faluban” értelmüket vesztik az ilyesféle szembeállítások. A nyílt terek új világában, azaz az információ rendszerek nem helyhez kötött világában, írja Marc Augé, csak az egyes ember képes arra, hogy a helyek régi világára emlékezzék. A honvágy eszerint szubjektív, az individuális testhez kötött, voltaképpen olyan, mint a nem-helyeken álmodott vágykép a „valós” helyekről. A lokalitások nivellálódásának, történetük feledésbe merülésével egyszersmind a megszűnésükkel más értelmet nyer maga a honvágy is. Igaz ugyan, hogy az otthont mindig is magával hordozta az ember az emlékezet képeiben. Az viszont újabb jelenség, hogy a honvágyban felelevenített képek mint „valóság”, mint „az otthon”, egyszersmind szembe helyezkedik a képpé vált világ helynélküliségével. Vagyis az otthon anachronisztikus fogalommá válik. Mi a valós, és mi a képzelt világunk atopiájában? Hová is vágyik vissza valaki, ha honvágyat érez? Vajon visszavágyódik-e még egyáltalán valamilyen módon meghatározható helyekre a surmodernité embere, vajon egyáltalán helyekkel határozza-e meg a saját identitását? És mit kezdhet a művész ma a honvágy eredendően utópisztikus természetével, a vágyott tér metafizikus, transzcendens, vagy éppen szubjektíven konstruált imaginárius realitásával?” – Kocziszky Éva
