Horváth Dávid 1948-ban született Kiskunlacházán.
18 éves koráig Albertirsán élt, itt kezdett fényképezni. Budapesten nyomdában, színházban, hanglemez-stúdióban dolgozott, közben amatőrként fotografált.
Langer Klára ajánlására került Vadas Jolán Fény-Szöv műtermébe, majd a fényképész vizsga (1974) után az Ország-Világ című képes hetilaphoz, ahol 1990-ig fotóriporterként dolgozott.
1977-ban végezte el a MÚOSZ-iskolát, kulturális újságíró szakon.
Alapító tagja volt a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának. Rendszeresen részt vett az Esztergomi Fotóbiennálékon, a Stúdió csoportos tárlatain, Magyarországon és külföldön, illetve az első nagybaracskai szociofotó-tábor munkájában. A hetvenes-nyolcvanas években voltak első egyéni kiállításai. Fő területe a szociofotó.
1991-ben az Esti Hírlap fotórovat-vezetője, majd főmunkatársa volt 1996-ig.
Súlyos betegségéből fölépülve új műfajjal: írók, művészek „szuperközeli szem-portréival” kezdett kísérletezni. 2001-ben megjelent albumában – amely mintegy száz felvételét tartalmazza, a keletkezés kronológiáját követve – már mindkét irányzat legsikerültebb felvételei szerepelnek.
A „szuperközeli” szemfotó-sorozat a fotósra „mágikus” hatást gyakorló írók, művészek mellett immár a fölháborítóan hátrányos helyzetű, szegény sorsú, elesett emberek – fizikai és szellemi fogyatékosok, cigányok, hajléktalanok – személyiségtükröző, intenzív tekintetű portréival is kiegészült. A Kálmán Kata-i szociofotó hagyományait folytató, Balogh Rudolf-díjas fotóművész e lélektől lélekig hatoló ábrázolásmóddal a társadalmi elkötelezettségű fotográfia dinamikus megújítására törekszik.
„Harminc éve fényképezem az embert. Nem tájat, enteriőrt, csendéletet, hanem az embert, közelebbről az arcát, még közelebbről a szemét. A másik ember tekintetét keresem, s meglátom benne, hogy boldog-e, elkeseredett-e, lázad-e vagy belefáradt. Annyiban követem a régi szociofotósokat, hogy engem ma is az éppen aktuális hatalomnak kiszolgáltatott, lehetetlen helyzetbe került emberek kilátástalansága háborít fel.” (Horváth Dávid)