„Az anyag, annak színe, részeinek egymáshoz kapcsolódása szempillantás alatt meghatározhatóvá teszi a tényt, hogy Húber András a magyar képzőművészet egyik kevéssé művelt, illetve kevéssé ismert területén tevékenykedik. Határterületen, ahol már baljós korlátozottságban érzékelhetőek az egyébként sebesen múzeumivá váló történeti és népi kultúra ízei, és ahol ezek tárgyi hordozóinak veszélyeztetettsége fokozódik, ahol a szemléleti és fizikai korrózió folyamatai is élénken zajlanak. Húber András szobraiban pedig a szélben kifehéredett, fagytól-esőtől lecsupaszodott ágasbogas állványok, szélbe forduló hártyafelületek, szíjas kötések vannak. Egyszerre növényi és állati szervezetekre, emberi alakokra utaló ábrák. Szellemi és gyakorlati természetű visszakanyarodást sejtetnek a művek, olyan stiláris és funkcionális hátraarcot valószínűsítenek, amelyben a klasszikus aranykor képeinek éppúgy nincs helye, mint az „új művészet” alkatát kipárnázó információs és kommunikációs elméleteknek. Valamiféle archaikus univerzalizmus ez, amelyben az antropológiai értelemben vett elemi alkotóképesség és reprezentáció felmutatása (visszamutatás tehát) lesz a példázatok célja.” (Aknai Tamás)