A Deák Erika Galéria szezonzáró kiállítása a női identitás kérdésköréhez nyújt egymástól eltérő, különböző megközelítés módokat.
A kiállítás címét a Velvet Underground 1967-es dala inspirálta, amelynek egyszerű és romantikus alapvetése, hogy merjük látni magunkat egy másik tükrön át. A kiállításon megjelenő három művésznő igyekszik teljesen függetleníteni önmagát mindenfajta modern mediális torzulás fals képétől. Műveik portrék, mindenféle sallangtól mentes, őszinte képek önmagukról, nőiségükről. Miközben mindhárman igyekeznek saját személyes narratívájukon keresztül olyan általános érvényű megállapításokat is tenni, amelyek tovább mutatnak az egyszerű szerep-dekonstrukcióknál. Sokkal inkább próbálják egy nagyobb kontextuson belül tárgyalni; a társadalmi emlékezet, a történelmi tárgyak és a különböző ábrázolásmódok történetén keresztül felfejteni mindazt, ami rárakódott arra a társadalmi konstrukcióra, amit úgy hívunk: nő.
Delaine Le Bas brit képzőművész, akinek egyedi sorozatai olyan témákkal foglalkoznak, mint a nemzetiség, faj, nemi szerepek. Mediálisan sokszínű munkáiban a festészettől a fotón át, az installációtól a videóig minden műfajban dolgozik. Munkáival elsősorban azokat a feszültségeket igyekszik feldolgozni, amelyek roma származását érintik. A Deák Erika Galériában előszőr bemutatkozó művésznő egy olyan helyspecifikus installációt mutat be, amelyben művészet és etnográfia eggyé válik és élesen nem szétválasztható. A virágos kendők, a kéziratok, saját levágott hajával dekorált, gazdagon díszített képek és hímzések mind a roma nőiségre utalnak. A 2007-es Velencei Biennálé első roma pavilonjának művészeként Le Bas azt mondta: „Roma művészként az én szemléletmódom mindig a kívülállóké volt, munkáimban így mindig a’másik’álláspontja tükröződik. A vegyes értékek és a félreértett üzenetek kultúrájában élünk. Munkáim a jótékonysági üzletek semmibe vett tárgyaiból készülnek.”
Moizer Zsuzsanna tovább folytatja azt az utat, amit 2015-ös kiállításán megmutatott a közönségnek, és amely egy Hawaii utazással kezdődött. Az akkori képein megjelenő tájrészletek azóta egyre nagyobb helyet követelnek vásznain és egyre többet szeretnének megmutatni önmagukból. Szinte behálózták a korábbi munkák légüres terében lebegő karaktereket, és elkezdtek eggyé válni azokkal. De akárcsak Georgia O-Keeffe virágokról és tájakról készített utalásos absztrakciói, Moizer művei – és egész lénye is -, a misztikum területén marad. Moizerre mindig is jellemző volt, hogy újra és újra megfesse ugyanazt a témát, míg meg nem érti annak lényegét és titkát. Lágy formavilágú és színvilágú tájai nem plein air képek, még ha erősen merítenek is a művész természetes környezetéből, a pusztaszabolcsi műtermet körülölelő buja növényzet formavilágából. A tájba teljesen beleolvadó alakok organikus formái a művész saját belső tájaira kalauzolnak bennünket és a figuralizmus és az absztrakció határait próbálgatják.
Kristina Schuldt legújabb vásznait női alakok dominálják. De míg a korábbi figurák lustán, elfolyva és meghajolva igyekeznek hatalmas végtagjaikkal a gravitáció ellen küzdeni, addig legújabb karakterei erősebbek, merészebbek. Mintha egy romba döntött világ széthullott darabjain táncolnának a női nem győzelmét ünnepelve. A képein feltűnő nők úgy viselkednek, mintha beleájulnának bizarr csavart vagy letargiás pózaikba, de erősen fogják egymást, hogy a történelem gravitációja ne ragadja őket újra magával. Festményein keresztül mintha a múlt század hős asszonyainak görbe tükrébe néznénk. Schuldt munkáiban tisztán lekövethetőek a művészettörténeti előképek. Szégyentelenül használja a klasszikus modernizmus képi formáit, erős, sematikus testei az 1920-as évek avantgárd képi világát juttatja eszünkbe, de emellett a szocreál munkásnő karakterei a lipcsei iskola nagy mestereit is megidézik.