Magyarországon a szürrealizmust mindig is fenntartásokkal fogadták, a második világháború előtt és az „újjáépítés” időszakában is. Nem épülhetett be a két világháború között formálódó nemzeti művészetbe, és a szocialista realizmus sem fogadta tárt karokkal, sőt kifejezetten irtotta. Talán ezért is lett a realizmus kérdésköre a hazai szürrealista törekvések egyik legfontosabb viszonyítási pontja. A szürrealizmus legfontosabb magyar teoretikusa, Kállai Ernő – korának filozófiájával és természettudományával összhangban – a szürrealista és absztrakt törekvésekben a „természet rejtett arcát”, a valóság mélyebb rétegeit fedezte fel, és az 1940-es évektől kezdve ez a nézőpont határozta meg a szürrealizmus magyarországi recepcióját pro és kontra is.
Nemcsak a szürrealizmus avantgárd gyökerei – dada, expresszionizmus –, de provokatív témaválasztása (erőszak, szexualitás) kapcsán is érdemes visszatekinteni az első világháborús „hadifestészet” műveire (Mednyánszky László, de kiterjesztett értelemben: Moholy-Nagy László és Gulácsy Lajos is), melyek a tételes szürrealizmus megszületése előtt jöttek létre, miközben elsődleges forrásuk (testiség és irracionalitás) közös. Az „idegen anyag” szintén izgalmas perspektívába helyezheti az avantgárd művészet szín- és formahasználata által is megérintett magyar realizmus egyes megnyilvánulásait (Nagy István, Koszta József, Farkas István, Tóth Menyhért) is, melyek az akadémikus zsáner kereteit feszegették a két világháború között. A különféle művészi intenciók és a különféle társadalmi-politika valóságok lenyomatát is magukon viselő művek kölcsönösen erősítik egymás „idegenségét” és „anyagszerűségét”. Együttesükből pedig kirajzolódik a racionális modernizmus által elfojtott modern, optikai tudattalan, amely különös, idegen és „unheimlich” témákban és anyagokban találta meg a maga művészi kifejezésmódját a klasszikus tájfestészettől a posztkonceptuális fotográfiáig.