„Sóváradi Vali képein a staffage-tárgyak az ember hiányának léptékét, mértékét jelölik ki. Statikusságukban mozdulatlanságot és időtlenséget sugallnak, mintha megdermedt volna a pillanat, mintha valaki látszólag önkényesen tompa fényzselével rögzítette volna a tudatban álomszerűen előhívódó látványt.
Sehol egy ember: ezeken a képeken fülsüketítő csend van és nem tudni, honnan jön a fény, az árnyékok nem adnak szilárd tájékoztatási pontot. Mintha a staffageelemek valami helyett szerepelnének, mintha fedőszöveget mondana valaki, mert amit kimondani szeretne, azt nem bírja szájára venni, annak nincs neve, az önmagában ábrázolhatatlan.
Azt hiszem, ez a szorongó tapogatózás adja a képek metafizikus ragyogását, ez emeli őket egytől-egyig hiány-metaforákká. Maga a perspektíva imbolyog, ebből tudjuk, hogy a tér nem külső, hanem belső, hogy az emlékezet ingoványos tájain mozgunk. De ugyanezzel a gesztussal valami általánosabb, nagyobb idegenségbe emelődik az egész: Idegenben vagyunk, az idegenségre való emlékezés kietlen tereiben.
Mintha valaki távozóban alvajáró pontossággal megragadna valamit a látványból és azt magával vinné, hogy felmutassa egy kép keretezetlen terében. Tessék: ezek a helyek, ahol nem voltam otthon. Azért jegyeztem meg mindezt, hogy aztán újra összerakjam, sajáttá formáljam, mert aki odakint idegen, annak egyetlen módja az otthonosság megteremtésére, ha a hozott anyagból félreérthetetlenül egyedi és egyszeri másvilágot hoz létre.”
Tóth Krisztina, költő