Ritka esemény Győr életében, hogy világhírességekkel azonos szinten dolgozó, a város vonzáskörzetéből származó művész életművét mutathatja be. Drozdik Orsolya a kortárs magyar és egyetemes művészet kiemelkedő személyisége, akinek munkásságát összegző alkotásai először kerülnek bemutatásra Győrött. Az abdai születésű művész a magyar konceptuális művészet korai képviselője, az egyetemes kortárs művészet jól ismert alkotója, a nőiség, női nem lényegi kérdésével foglalkozó művészek közül a világon élő legkiválóbbak egyike. Munkásságát szigorú következetesség, a nőművész lehetséges szerepmintáinak teljességre törekvő kutatása, az önazonosság mibenlétének sokoldalú elemzése és feltárása, a női nem társadalmi szerepének kritikus szemlélete és szisztematikus vizsgálata jellemzi.
Békési Leó és Alexovics László szakkörét követően, 1970 és 1977 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán végezte művészeti tanulmányait, majd Amszterdamon és Kanadán át New Yorkba emigrált, ahol ma is él. Jelenleg Svájcban tanít. Kiállításait és a róluk írt szakirodalmakat oldalakon keresztül olvashatjuk, egy-egy alkotói korszakára jellemző műveit remek katalógusok sora mutatja be.
Művészetében a kezdetektől rajzokat, akvarelleket, festményeket, fotókat, verseket, szövegrészleteket, hagyományos és nem hagyományos képzőművészeti elemeket használ, videofilmeket, performanszokat, installációs műveket készít. Eszközhasználata rendkívül széles, s ma is folyamatosan bővül.
A főiskolán az első két évben festészetet tanult, majd grafikus lett és a pszichoanalízis eredményeit tanulmányozta. Korai műveiben önmagát igyekezett meghatározni. Először 500 lapból álló rézkarcsorozatával tűnt fel, amelyek hangnemét Kondor Béla és Goya grafikáinak hatása alatt személyes monológra és naplószerű költői utalásokra építette, majd 1975-77 között megalkotta az Identifikáció, Szituációk, Közhelyszimbólumok, Szempillantás és sóhajtás és Individuális mitológia I-VII. című műveit, bemutatta Akt című kiállítását, amelyhez már performansz is társult. Ezekben Magyarországon elsőként vetette fel a női testábrázolás férfi szemszög szerint kialakult kliséiben rejlő problémákat és a gender-specifikus nőművészet létezésével kapcsolatos alapvető kérdéseit, továbbá a személyes, kulturális és intellektuális emancipáció szükségességét. 1976-77 között a Rózsa-kör tagjaként tevékenykedett.
1975-től 1980-ig főleg performanszokat és videofilmeket készített, amelyekhez modellek, táncosnők és saját testének fotóit használta fel. Előbb a női test és a nőművész testének helyét vizsgálta a művészettörténeti hagyományban, majd a nemi hovatartozás és a képzőművészeti diskurzus kapcsolatát elemezte. Önábrázolása nem szokványos önarckép, hanem olyan nőkép-alkotás, amely kiszabadul a patriarchális nőszemlélet keretéből.
A Pornográfia I-IV. című fotósorozatban (1978-79) például a kettős önarcképek több variációját alkotta meg, amit az én-kép (a művész fotója) és a nő-kép (a pornómagazinból kivágott pornókép) egymásra vetítésével oldott meg. A mű itt egyszerre szerepmodell-ábrázolás és reprezentáció, amely a maga pszichikai mélységében tárja fel a nőszerep sztereotípiáival kapcsolatos társadalmi problémákat.
1980 után is az ön-megkettőzés módszerét használja, de szimbólikusabb formában. Alteregokat, pszeudó-személyeket talál ki művei megalkotásához és a természet és az emberi test tudományos reprezentációjának elemzésével foglalkozik, hogy különböző szempontokból kritikát gyakorolhasson a múlt és jelen negatív nőmegítélése felett.
Az Én fabrikálása: A Test-Én (1993) és a Medikai Erotika (1993) című installációinak központi témája például a saját (Medikai) Vénusz testbe öntött test-mása, amelyben a nő egyszerre alanya és tárgya a tudós férfitekintetnek. Az Edith Simpson szellemi öröksége című művében (1986) a Leibnitz természetfilozófiájára oly nagy hatást gyakorolt női tudós – Anna Conwey Finch – munkásságát alapul véve, egy fiktív alterego – Lady Anna – testébe bújva, a tudományos múlt korrekcióját valósítja meg, hogy visszaemelje a kollektív tudatba az elfeledett zseniális tudósnő természettudományos eredményeit. A szép és fiatal című installációjában (1997) pedig a kozmetikai szépségipar kritikáját fogalmazza meg, egy kitalált művésznő, Oshi Ohasi fiktív alkotásain keresztül. Célja, hogy negligálja a szépség-és reklámipar által társadalmi elvárássá, kötelezővé tett női szépség-szerepmodellt, amely a nőktől nem ugyanazt várja el, mint a férfiaktól, vagyis hogy saját teljesítményük által kerüljenek társadalmi pozícióba.
Drozdik Orsolya életműve páratlan a magyar képzőművészetben, amelyhez amerikai tartózkodása ellenére oly sok szállal kötődik. Külföldre távozását követően is rendszeresen jelen volt és van műveivel a jelentősebb budapesti kiállításokon. A mostani gyűjteményes tárlat már harmadik nagyszabású önálló hazai bemutatkozása. Munkásságát hazai és nemzetközi művészettörténeti kontextusban elemezve, disszertációjában dolgozza fel, amely a Városi Művészeti Múzeum gondozásában kerül ez évben kiadásra. (N. M. Júlia)