Kelet-Európa a Nyugat munkaerejének egyre jelentősebb hányadát adja, melyben nagy számban vannak jelen a magyar munkavállalók, akik svájci frank hitelük, zsákutcába jutott hazai karrierjük, kilátástalan élethelyzetük és egyéb okok miatt valamely, nálunk magasabb GDP-vel rendelkező országban próbálják megtalálni a számításaikat. Londonban egymás szomszédságában laknak, szinte már városnegyedeket hoztak létre, ahol megvan a közös kávézójuk, s még komédiásuk is akad, aki magyarul ad nekik elő. A családdal való kapcsolattartást nagyon sok esetben az internet biztosítja – a skype egy olyan eszköz, amely által ugyan virtuálisan, de mindig kapcsolatba léphetnek a kint dolgozók az itthon maradt hozzátartozóikkal. Ez a fajta migráció némileg különbözik a század elei nagy kivándorlási hullámtól, mivel itt az egykori keleti blokk országok munkavállalói most, új Európai Uniós tagországok polgáraiként élvezik szabad munkavállalási jogaikat, s egy nagy hányaduk ingázóként jár nyugatra.
Az Egyesült Királyságban a 20. század elején a munkaerőpiac jól szervezettségét elősegítendően Winston Churchill és William Beveridge indítványára jött létre az a kormányzati iroda, amelyet ma Jobcentre Plus-ként ismer és keres a brit és az országba érkező munkanélküli. Az iroda kirendeltségei a Jobcentre Plus fiókok – ahol magas technikai támogatással böngészhetünk a legkülönfélébb munkalehetőségek között – a 70-es évek recessziója óta emblematikus helyszínekké váltak Nagy-Britanniában, de mára az emigráns munkát keresők új életének is kiindulópontjai lettek. A külföldre szakadt munkakeresők, akik teljesen bizonytalan talajon állnak régi életükkel maguk mögött, a boldogulás reményeivel érkeznek a Jobcentre Plushoz, s órákat töltenek itt keresgéléssel, ezalatt megvitatják egymás között, hogy hogyan megy a soruk, lényegében közösségi fórumként is működik ez a hely.
Cseke Szilárd, aki hosszabb ideje foglalkozik művészetében a migráció témakörével és a munkavállaló rétegek identitásbeli és társadalmi helyzetével, a Molnár Ani Galériában megtekinthető kiállításában a Jobcentre brandjét, s ennek a helyszínnek a jelentőségét átfordítva kortárs társadalmunk fájó pontjára, a kénytelen-kelletlen külföldre vándorló munkavállaló tömegek kérdésére reflektál. A kiállítás új értelmezéseket kínál fel ennek a problémakörnek a társadalmi, pszichológiai és identitásbeli rétegeire. A művész interaktív installációi nyitva hagyják ennek a témának az értelmezését, s egy szituációt kínálnak fel a látogatónak.
