Eddigi munkáim, a festészet valós és illúziót keltő tulajdonságainak a keveredésével játszadoztak. Az érdekelt első sorban, hogy a tárgyi-anyagi valósága egy műnek mennyiben különbözhet vizuális-látszati mivoltától, illetve e két valóságot próbáltam konfrontálni úgy, hogy egyik se váljon fölé- vagy alárendelté. Pár évig ennek jegyében sarokmunkákat készítettem,
vagyis olyan műveket melyek egyszerre 3 síkot foglalnak el (a 2 falét és a padlóét). Ezek a munkák a néző pozíciójától függően változó, torz geometrikus látványt nyújtottak. Egyetlen egy nézőpontból viszont valós téri (sarki) mivoltukat meghazudtoló, szabályos geometrikus alakzattá változtak (persze csak vizuálisan). Felmerülhet a kérdés hogy miért geometrikus alakzatokat
használtam eme effektushoz. A válasz egyszerű: a valós tért akartam a festői, akár illuzórikus térrel kombinálni, konfrontálni. Egy földön fekvő csík vagy négyszög valósnak számít, és nem ábrázoltnak. Vagyis egy valós dolog lép át az illuzórikus ! dimenzióba, amikor úgy tűnik, hogy a fal ellenére tovább fut a már megszakadt talaj síkján egy csík vagy egy négyszög. Ha egy almát
festettem volna a földre, és annak a folytatásának keltettem volna a látszatát, akkor egy már eleve virtuális valóság virtuális folytatódását értem volna el, és a játék így kevésbé lett volna érdekes számomra, hisz nem történik dimenzióváltás.
Hasonló törekvés jegyében készültek a talajszintre vay a plafonra szánt fehér vésett munkáim: anyagilag egy 2 mm vastag kivágott, vésett polisztirollemezről van szó, mely a fény és a néző pozíciójától függően egy egyszerű térbeli alakzat perspektívikus képét adja, vagy – másik látószögből – szinte eltűnik és beleivódik a falba. Anyagilag nagyon visszafogott jelenségek ezek: vékony, tiszta polisztirollemezek melyeken semmilyen plusz anyag nincsen. Vagyis:
nincsen festék mely elfedne egy vászont vagy egy farostlemezt, ami aztán elfedne egy vakrámát, ami aztán a maga részéről elfedné a fa! lat, melyen függeszkedik. Hordozó és ábrázoló felület egy és ugyanaz, és még a fal (vagy a plafon, vagy a talaj) is látszik, hisz lukasak. Ugyanekkor, ez a visszafogott de konkrétan felfedett anyagi valóság bizonyos fény és szemszögekből
egyáltalán nem felismerhető, és illuzórikus térbeliséget nyújtó vizuális effektusa relatíve harsány is tud lenni.
Az eddig röviden vázolt munkák mind nagyon precíz installálást, megvilágítást igényeltek ideális kiállításukhoz. A Gutmann Galériába készűlő kiállításom szakít ezzel, csakúgy mint ahogy az illuzórikus (vagyis csakis a szem számára érvényes) effektusok kiaknázásával is. Egyik munkának sem lesz kitüntett szempontja, és következésképp nem lesznek a kitüntett szempontoknak anamorfózisai sem. A kiállított munkák ugyanolyan érvényűek lesznek innen,
mint onnan. Ami marad, az a festői produktum és az őt körülvévő konkrét tér konfrontálása. Marad a geometrikus jelleg, hisz maga a(z építészeti) tér is geometrikusan van körülha! tárolva, és ez úgymond a mű és a tér közös nyelve. Mellesleg a legjátékosabb dolgok általában geometrikus keretbe vannak foglalva – lásd: a focipálya, a teniszpálya, a sakkasztal, stb. – és ez
a szempont sincs éppen ellenemre. Olyan munkákat fogok bemutatni, melyek a konkrét térrel fognak foglalkozni – de mégsem válnak szoborrá, objekté. Másszóval: vizuális jellegük erősebb lesz anyagi-tárgyi jellegüknél. Igaz, lesz egy sorozat mely festményből szoborrá alakul át – anélkül, hogy anyagilag a sorozat különböző darabjai csipetnyit is változnának – de ez a kategóriák relativizálásanak kedvéért történik. Lesz munka, mely az adott tér súlya alatt fog fokozatosan eltűnni, és lesznek olyan darabok is ahol majd nem lehet elhatározni hogy a „mű” nyújtózkodik-e saját fizikai keretein túl, vagy a tér falja-e fel megint csak a „mű”-vet. Mindegyik kiállított darabra érvényes lesz, hogy egy olyan festészet jegyében készülnek, mely nem ! egy ábrázolt szub- vagy szürreális álomvilágot kívánnak a néző elé tárni, mégcsak nem is elmúlt vagy eljövendő valósagokat probálnak fel- vagy megidézni, hanem a valós, konkrét tér, konkrét adottságaira, illetve a festészet történelméből és műveléséből fakadó önreflexív kérdéseire próbálnak egyféleképpen reagálni. Ellentétben az elvileg már kihalt, de gyakorlatilag még mindig gyakran népszerű idealista-romantikus elképzeléssel, mely elég szerénytelenül önmagáért való, isteni rangú autonóm dolognak szeretné tekinteni a művészi produktumot, az én munkáim egy pillanatig se fogják titkolni, hogy mennyiben adósak a falnak és a földnek melyek támasztékul szolgálnak nekik.
