1997-es indonéziai kiállításának katalógusában írja magáról: „INFRANÉZIA az én országom. Infranézia nem túl nagy, nem túl kicsi. Inkább nem túl kicsi. Azonban benne lakik minden, amit szeretek. Számos igazság létezik benne. Igazabbak és még igazabbak. Ez azonban korántsem olyan bonyolult. Akárcsak tanulási folyamat során a hosszú szavak. Hosszú szavak márpedig nincsenek. Csak olybá tűnhetnek. Titkuk, hogy képesek legyünk felosztani őket felismerhető egységekké. Igen, amennyiben átlátjuk, már gyakorlatilag meg is hódítottuk őket. Többé nem tartunk a hosszú szavaktól, és nem vagyunk a bolondjai a rövideknek. Infranézia lakosai semmihez sem ragaszkodnak. S mivel semmiben sem hisznek ezen a világon, így nincsenek arra kényszeríytve, hogy bármit megtagadjanak, amellett, hogy mindent lehetségesnek tartanak. Országuk minden varázsa abban rejlik, hogy az ember egymással ellentétes dolgokat akarhat, s nincs kötve, ha bírja szárnya, sem a valósághoz, sem a lehetségeshez. S így meg lehet olvasztani, mint az ércet, az összes szíveket. Infranézia lakosai ragaszkodnak a mindennapokhoz, a részletekhez, az élvezetekhez, a kicsinységekhez. Ritmikusan járnak-kelnek az utcán, mintha verseken járnának, amelyek elébük vannak szórva a járdára. Csillagos égbolt alatt élnek, melyet a júliusi ég terített ki számukra. Infranézia lakosai mindent tudnak, amit én csak szeretnék.”
