Kim Corbisier életképeket fest, a környezetében élő ismerős és ismeretlen embereket figyeli.
Lefilmezi, lefotózza őket, majd motázsokat vág össze, hogy az objektív, reális világ eseményeit, dolgait a saját szemszögéből fesse át. A fiatal művész generáció érdeklődése az elmúlt évtizedben
határozottan a figurális ábrázolás felé fordult, így nem könnyű feladat újfajta képi konstrukciókat
teremteni. A fotóalapú figurális művészi reprezentációk sokasága és környezetünk vizuális telítettsége olyan sűrű közeget jelent, melyben különleges stratégiákat kell folytatni. Kim stratégiája
az állandó mozgás, esztétikai kalandozás az urbánus környezetben. Mostani kiállítása egyetlen témával foglalkozik, az anya-gyerek, unoka-nagymama kapcsolat bensőséges pillanatait figyeli.
Kim mindig emocionálisan viszonyul képeinek szereplőihez, járókelőit, noha ismeretlenek és ismeretlenek is fognak maradni, soha nem mint közömbös, arctalan tömeget mutatja. Ábrázolásmódja annyiban hatásos hogy a szenvtelen dokumentálás technikai eszközével lekapott pillanatokat képes újszerű és sajátos összefüggéseket megragadó képekké „festeni, rajzolni”.
Kim afféle városi storyteller, aki ha nem is emlékszik minden részletre, megkapó történeteket tud előadni. Kihagyásos technikája, ami különösen légiessé teszi képeit, most tartalmi jelentést is kap,
az anyák eltűnésétől félő gyermeki fantáziálás metafórája lesz.
Bognár Tünde
művészettörténész