Egy kép szemléletekor minimum három-négy nézőpont között ingázik
látásunk. Igen gyakori, hogy a kép először a művészettörténetre mutat és
csak másodjára a „világra”. Arról nem is beszélve, hogy a természeti
élménynél sokkal általánosabb művészettörténeti élmény sem kerülhet már
az első helyre, mert ott kétségtelenül a digitálisan generált virtuális
világ virtuális tájai láthatók. Az, hogy a világgal, mint képekkel
találkozunk, a képekben gondolkodó, képekkel dolgozó képzőművészetet is
alapvetően megváltoztatta. A különféle technológiával rögzített képek
megszámlálhatatlan sokaságaként érzékeljük a világot, személyes
tapasztalatot majd ez után szerzünk. Az áttételes és viszonylagos
természeti élmény azonban nem új keletű. A középkor festői sem
természet, hanem mintakönyvek után festették az ablakaik előtt illatozó
herbáriumokat.
Király Andrásnak pedig egyenesen a számítógép által generált, és csak is
képernyőn létező képek, többek között fraktálok (virtuális tájai)
jelentenek szenzuális élményt. Király képeinek monokróm felületekre
bontott és „mechanikusan” megfestett alakzatai, nem mások, mint a
cézanne-i elvek digitalizálása. Az egyszerűsítés a számítógép dolga, az
újra összerakás pedig Király Andrásé, a néző pedig nézze, ha tudja. Ne
gondoljuk azonban, hogy a táj geometrizálása a számítógép előtt nem is
létezett, elegendő megnézni néhány kiváló, bravúros technikával készült
intarziaképet a XV–XVI. század Itáliájában. A fraktál tájak mellett
láthatunk ún. életképeket is. Az életképeken a művész kortársai tűnnek
fel, akik digitális képözönben élnek, és ennek megfelelő trendi
öltözékben, trendi helyszíneken trendi tevékenységet folytatnak.
