Koncepció – összefoglaló
„2007-ben a Római Magyar Akadémián voltam ösztöndíjas. Az ösztöndíj viszonylag rövid időtartamát anyaggyűjtésre szántam, amit itthon dolgoztam föl. A kiállítás, az azóta elért eredményekről számol be. Munkamódszerem és a művészi szándék pontosítása miatt a nyugati filozófia egyik alapszövegét, Platón Barlanghasonlatát hívtam segítségül[1]. Nem konvencionális tekintélytiszteletből fordultam e forráshoz, hanem mert a mai napig az egyik legradikálisabb kérdésfelvetésről van szó, ami a nyugati kultúrkörben valaha elhangzott.
A hasonlat szerint a létről és a létezőkről való képeink, vélekedéseink, olyanok akár a barlang falára vetődő árnyképek, amiket megkötözött fogolyként nézünk. Azonban a dialógus nem áll meg e korlátozott és szűkre szabott feltételek tárgyalásánál, hanem továbbmegy: a továbbiakban a „barlangból” a „Nap” fényére való kiemelkedés problémáját tárgyalja. A világosságban való látáshoz nem elég hozzászokni, mivel ez sajátos, belső átalakulást feltételez. Platón azonban itt sem áll meg: vajon a „barlangba” visszatérő, milyen eszközökkel tud beszélni a barlangban lévőknek a tudat és a lét azonosságáról[2], amit a „napvilágnál látott”.
Martin Heidegger, a platóni szöveg legfontosabb XX. századi értelmezője a tudományos tételek kézzelfogható eredményeinek felhasználhatóságát a gondolkodó „tanításával” állítja szembe, ami éppen az, „amit szava kimondatlanul hagyott, aminek az ember úgy van kitéve, hogy rááldozza magát”. „Az, ami itt kimondatlanul marad, az az igazság lényegének meghatározásában végbemenő fordulat.”[3]
Úgy vélem, ez utóbbiakkal érdemes összevetni a következőt: annak ellenére, hogy bizonyos mértékig beszélhetünk képi nyelvekről a festészet lényege kimondatlan, mert a műformából eredően kimondhatatlan. Emellett az írással ellentétben a mű egyetlen pillanat alatt átlátható, ami a mű mozdulatlansága mellett a befogadás folyamatát bizonyos mértékig függetleníti a hétköznapi időtől.[4] A festészet ugyanakkor nagyon is időbeni folyamatok eredménye, ami megköveteli, hogy művelője „rááldozza magát”. Ezek a meggondolások a filozófia és a festészet mély kapcsolatát fedik föl.
A kiállításon látható munkáimban a kimondatlanul hagyott és a képileg elbeszélt viszonya érdekelt. Bár hagyományosnak számító anyagokkal dolgoztam műtárgy-együttesekben és a kiállítótér viszonyrendszerében gondolkoztam. A tér alaprajza, akár egy installációnál, meghatározó a munkáimban. Ezért a táblaképeket két munkacím szerint csoportosítottam egymással összefüggő műtárgy-együttesekké: Gnoti se auton!(Ismerd meg önmagad!) és Dasein (Jelenvalólét). A Platón által felvetetteket ezek mentén kíséreltem meg tovább gondolni.
Munkáimban igyekeztem olyan formát találni, amellyel mintegy az archetípusához vezetem vissza a felhasznált építészeti motívumokat. Ehhez mintegy „belső”, mentális térbe kellett helyeznem e formákat, ahol már nem látvány, hanem emblematikus voltuk dominál. A művek tárgyát új közegbe helyeztem: különféle mély-homogén, illetve átmenetekből álló színmezők feladata a korábbi környezet helyettesítése és az épület „megtartása.” E koncepció egyik inspirációs forrása az antik itáliai festészet. A szándék itt az, hogy ne vedutaként, hanem önmagában állva, a maga metafizikai valóságában szemléljük a mű tárgyát, mint titokzatos létezőt. A festészet eszközeit viszont nem kívántam elhagyni: a festészet gondolatokat megelevenítő ereje miatt. Ehhez kapcsolódik, hogy a háttérül szolgáló színmezőt a tudat különféle állapotainak analógiájaként határoznám meg. Ezért egyes műveken a fokozatossággal és átmenettel, másokon éppen az egymásra festett színekből adódó (angolvörösre indigó, majd ultramarinkék) bársonyos mélykék (nem fekete!) homogenitással vagy éppen a tiszta színerő megjelenítésével operáltam. Az „alap” színei megjelennek, átütnek a motívum formáin.
Mindezekkel megkíséreltem kiküszöbölni a látványfestés szituációhoz-kötöttségéből adódó hátrányokat, hogy a munka elkészítésének és befogadásának mentális közege bizonytalan hangulatokon túl a koncentrált gondolkodás és az abból kibontakozó kontempláció lehessen.”
——————————————————————————–
[1] Platón összes művei II. 800-807. o (276b) Bibliotheca Classica, Európa Kiadó, Budapest, 1984
[2] Ezt a címül választott parmenidészi mondatot Végh Attila fordításában használom.
[3] M. Heidegger: Platón tanítása az igazságról In: M. Heidegger: „…költőien lakozik az ember…” válogatott írások T-Twins / Pompei kiadók, Budapest, Szeged 1994. 65.o.
[4] A témáról bővebben a Festmény ideje című tanulmányomban írok. In: Festmény ideje, MNG, Budapest 2007. 31.o.
