Széchy Beáta: Kör. Ernst Múzeum 2005. június 22.
„Elindultam valahonnan, az életemben egy kört tettem meg és visszaérkeztem a kiindulóponthoz” – értelmezi maga Széchy Beáta retrospektív kiállításának címét.
Vajon mit jelent ez az évezredek óta az örök visszatérést jelentő szimbólum Széchy vonatkozásában? Először azt, hogy Széchy hazatért, Budapesten rendezi meg visszatekintő tárlatát. Miféle hazatérés ez? Pesszimista számvetés, vagy egyszerűen a körkörös időszemlélet, esetleg a taoista bölcselet megnyugtató, örökkévalóság-hitének megtestesülése? Az biztos, hogy sem technikai, sem tematikai értelemben nem találkozunk visszatéréssel, Széchy ebben a tekintetben mindig megújul.
Széchy Beáta a nyolcvanas évek elején grafikai munkákkal lépett közönség elé, melyeket a kritika akkoriban technikai érdekességük miatt dicsért, formai minőségeit értékelte. Valóban, ezek az alkotások formai sajátosságaik révén nyerték aktualitásukat, mégis, ma bennük inkább az a megragadó, amilyen módon Széchy az általa kiválasztott témákat feldolgozza; az, hogy átalakításai révén miképpen értelmeződnek át „elfeledett” emlékek. A különféle módon átalakított fényképek – a kiválasztás jelentőségén túl, a hozzáadott ikonográfiai, és a „tárgyi jelentés nélküli” vizuális elemek révén nyertek jelentésmódosulást.
Széchy javarészt világháborús fotográfiák felhasználásával készítet ofszetnyomatai nem egyszerűen háborúellenes művek, hanem a háború ironikus átírásai, kifordításai. Széchy háborús képeket alakított át háborúval ellentétesnek vélt képekkel, módszerekkel, melyek eredménye a „férfias” háború varázstalanítása volt. A varázstalanítás kulcsa az eredeti háborús „ikon” valamilyen „nőies” dologgal való szembesítésekor létrehozott írónia, mivel e dolgok közötti kontraszt a háború abszurditását világítja meg, még akkor is, ha emlékeztet állandó borzalmaira. A hozzáadást mintha valamiféle „háziasítási” szándék hozná létre, a „kontraszt-anyagok” pedig rendre olyanok, amelyeknek semmi közük sincs a háborúhoz (puha anyagok, otthon, kézimunka, meztelen nő), ugyanakkor ezek a hozzáadott elemek azt is kimutatják, hogy minden – még az ártalmatlan is – része egy gigantikus, láthatatlan háborús iparnak.
Saját, személyes élményeit Széchy először 1986-ban, római tartózkodásakor rögzítette. Vizuális naplójába napról napra készített egy-egy képet, míg e képek sora hosszú leporellóvá terebélyesedett. Széchy leporellójával egyúttal első művészkönyvét is elkészítette, s ezután Amerikában egyre másra készítette könyveit. A könyv Széchy számára kultikus tárgy, az emlékek, tudás őrzője; olvasva, merítve belőlük az egyéniség építőköveivé, a titkos magánszféra alkotóivá is válnak. Széchy valamennyi könyvvel kapcsolatos munkája és könyvtárgya effajta „hermetikus” tudás manifesztuma. A bezárt, olvashatatlan könyvek, az esztétikus mintázatok, vagy a beavatatlanok számára értelmetlen jelek felmutatása mind sokkal inkább az elszigeteltség kifejezései mintsem a tudás közvetítői. Széchy könyvei mint tárgyak élnek; testiségükkel, látványukkal, olykor manifeszt bezártságukkal (mint a viaszba hajtogatott-öntött, ilyenformán lepecsételt és múltbazárt könyvtárgyai) a verbális, lineáris kultúrával szemben a vizualitást helyezik előtérbe.
Az „egyetemes tudást” jelképező könyvekkel oppozícióban – a személyes tapasztalatokat sűrítő, üvegekbe zárt levelek állnak. Ezek tartalma éppúgy nem látható, ahogy Széchy könyveié sem, és ahogy nem tudunk a lélek közelébe férkőzni.
Széchy Bea a kínai fejtörő játék a Tangram mellett az I Chinget A változások könyvét – mely a Fu Shi császár találmányának tulajdonított 64 szimbolikus hexagramból áll – is érdeklődési körébe vonta. A távolkeleti kultúrák tanulmányozása beleilleszkedik Széchy könyv-tematikájába, sőt annak beteljesülését is jelenti, amennyiben Széchynél a könyvvel való foglalkozás a tudás megszerzésének lehetőségét képviseli, mivel a keleti objektumokba tömörített tudás a mi orientalista szemléletünk szerint valami ősibb, igazibb tapasztalás, s ilyen formán a világ rendjében való eligazodás reményével kecsegtet.
A 90-es évek közepétől Széchy Beáta saját történetét és életét teszi művei tartalmává. Utolsó vacsora című projektjét 1995-ben kezdte azzal, hogy a Dallas Observer társkereső rovatában hirdetést adott fel, amire több mint 50 választ kapott. A különböző korú, színű és képzettségű, más-más anyagi és vallási és hátterű férfival való beszélgetésről dokumentációt készített. A művészi projektre nyitott partnerek közül Széchy kiválasztott tizenkettőt, akiknek „dokumentációja” installációjának gerincét alkotta. Széchy a 12 kiválasztott üzenetét saját szövegével együtt nagyméretű zászlókra nyomtatta. Nemcsak a cím, de a férfiak megfeleltetése az apostoloknak – így a művész krisztusi szerepkörben való megjelenítése – a szeretet vallásának egyszerre abszurd blaszfémiája (egy halandó, ráadásul nő került a középpontba) és komoly, női szempontú újraértelmezése. Így az „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” kulcsmondat személyessé, megszólítóan jelenidejűvé vált. Széchy alkotását az apró jegyek, véletlen koincidenciák, kis történetek, a nagy történelemből a személyes, belső nézőpontból észlelhető keresztmetszetek iránti érdeklődés inspirálta.
2001-es Floppy-Flóra című installációja egy színes virágmintákkal burkolt, floppylemezekkel borított a padló, alóla vörös, szívritmusban pulzáló fény világít, a zenét madarak „szolgáltatják”. E mesterséges természetben manifesztálódik, hogy nincs két külön „mesterséges” és „természetes” világ; a természetet is mi konstruáljuk megismerésünk során. A floppykból átalakított virágos mező utalhat valamiféle természet utáni sóvárgásra, mintha e vágy megvédene gyorsan változó tárgyi környezetünk mulandóságától. A tárgyakban testetöltött mulandóságot azonban felülírja a vörös szín és a szívhang. Itt az elmúlás feletti lamentálás helyett a megújulás feletti öröm munkál. Így az egyszerű körforgást, és a visszatérést Széchy művészetében a gondolatok egymásra rétegződése felülírja; az ív nem pontosan ugyanoda tér vissza.
©Tatai Erzsébet