Ezekből, a helytörténet, egyesületi történet, a céhes ipari keretekben
tevékenykedő provinciális képzőművészet elbűvölően beszédes és esztétikailag is
rendkívül izgalmas dokumentumaiból több koherens tárgy együttes is fönnmaradt
közgyűjteményekben (pl. a bajai, a soproni és a selmecbányai múzeumban). A
tárgyak tudományosan feldolgozottak (Verebélyi ) és korlátozottan
hozzáférhetők. Számunkra*Kincső könyvet írt az anyagról
azonban leginkább az a potenciál érdekes, amit ez a magas művészet terrénumán
kívül rekedt műfaj a maga közvetlen társadalmi beágyazottságával, a helyi közösségek
mindennapi életéhez kötődő mivoltával, szabadságával és esetenként
szabadosságával képvisel – a maga társadalmi beágyazottságát ugyancsak (a
legváltozatosabb formában) kereső kortárs művészet számára.
A kiállítás valójában nem is témát, hanem műfajt, ehhez kapcsolódóan standard
méretet és formátumot ad meg olyan meghívott művészek számára, akiknek
életművében a narrativitás, figurativitás, az emblematikus vonatkozások, a
humor, az irónia és önirónia fontos szerepet játszanak.
A kiállítás a meghívott művészek által felkérés nyomán készített tárgyak
mellett külön kabinetben mutatná be az eredeti, ihlető tárgytípus néhány
kiemelkedő darabját.
A projektnek leplezetlen célja, hogy a születő műtárgyak egy része a Modern
Magyar Képtár gyűjteményét gyarapítsa.”
A fentebb idézett szöveg a kiállítás eredeti programtervének részlete. Ma, a
megnyitó előtt néhány nappal időközi mérleget vonhatunk.
A felkérést a kiszemelt művészek mindegyike örömmel elfogadta, a teljesítésben
azonban a változatok széles skálája volt kimutatható. Volt, aki csak az ötletig
jutott, a megvalósításra már nem futotta idejéből. Voltak többen is, akik régi,
félbehagyott munkáikat „aktualizálták”, leheltek beléjük új életet. Ezt a
műtárgylista kettős keletkezési évszámai jelzik. Akadt olyan résztvevő is, aki
legeltökéltebb szándéka ellenére sem tudott új, ad hoc művet létrehozni, ezért
régebbi munkáit küldte be. Így a technikai megkötéseknek nem felelhetett meg,
ám a ki nem mondott tematikusaknak annál inkább. Műveit természetesen
ugyanolyan örömmel állítjuk ki, mint azokét, akiket semmi sem akadályozott meg
abban, hogy a felkérésre friss, még nedves munkákat, mi több, sorozatokat
alkossanak.
Eddig a leltár (a műtárgylista) kommentárja. A mérleg érdemi része azonban
izgalmasabb. A kurátornak nem voltak előzetes elképzelései provokációjának
majdani eredményéről, mégis némi meglepetést okozott számára az az általános
érvényű tapasztalat, hogy egy bájos XIX. századi társasági műfaj karaktere
milyen egyértelműen csap át másfél-két évszázad múltán tragikus vagy groteszk
modusba. (A csókok íze mézből áfonyába.) Erre kész a magyarázat: a mögöttünk
hagyott XX. század történelme. Azé a századé, amelyben valamennyi kortárs
kiállítóval együtt életünknek alighanem nagyobbik felét éltük le. Generációnk
keserű felismerése: – hogy az egyik mű címét idézzem – Lőni nem játék. A mű
tükör, a célkeresztben mi magunk vagyunk.
Várkonyi György
Kiállító művészek:
Böröcz András, Bukta Imre, Elekes Károly, Kicsiny Balázs, Kőnig Frigyes, Lengyel András, fe Lugossy László, Pinczehelyi Sándor, Roskó Gábor, Somody Péter, Szurcsik József, Ujházi Péter, ef Zámbó István, valamint névtelen XIX. századi mesterek
Köszönetet mondunk a Baranya Megyei Múzeumok Igazgatóságának
és a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Türr István Múzeumának.
