„A művészet nem a láthatót adja vissza, hanem inkább láthatóvá tesz” – gyakran idézik Paul Klee-nek, a nagyszerű svájci festőnek ezeket a szavait. Olykor elhomályosul a kijelentés eredeti formája, és gondolkodva, beszélgetve a művészetről inkább mint óhaj, vagy mint szabály jelenik meg. Valahogy így: „A művészetnek nem a látványt kell ábrázolnia, hanem láthatóvá kell tennie azt, ami a felszínen nem látható.” Vagy kissé másképpen: A művészet dolga, hogy mélyebb összefüggéseket tárjon fel, ne elégedjen meg felszínes megközelítésekkel. Ezek az eltérő interpretációk, vagy ha úgy tetszik, a festő gondolatának pontatlan felidézései csak arra vallanak, hogy valami fontos és alapvető dologról van szó, ami továbbgondolásra ösztönöz. Mindenesetre érdemes újra és újra visszatérnünk az eredeti megfogalmazáshoz, mert azt hiszem, a kijelentés ténymegállapítás-jellege a legfontosabb: általánosságot tükröz; az rejlik benne, hogy „ez mindig is így volt, és így is lesz”. Tehát a kortárs művész is levonhatja a maga tanulságait, (meg is szokta tenni), ám az idézet pontos fordításából az tűnik ki, hogy Klee a művészetnek mindenkori alapvonásáról beszél. Ha belegondolok, tulajdonképpen olyan vonásáról, ami a művészetet művészetté teszi. A művészet olyasmivel ismertet meg, más úton megszerezhetetlen tartalmakkal, melyek különben feltáratlanok maradnának a számomra.
Ha pedig mint alkotó művész, mint festő gondolkodom Klee mester híres mondatáról, akkor görnyedezem a felelősség súlya alatt. Ez nem romantikus túlzás, nem is fellengzősség. Állok a fehér vászon előtt, amin még bármi lehet, és rajtam múlik, csakis rajtam, hogy vajon „láthatóvá teszek-e” valamit, ami eddig még valahol a végtelenben lappangott, lesznek-e az ecsetvonásaim mögött feltáratlan világok, vagy csak egy festékkel bekent síkfelületet hozok-e létre —, szakmai kérdés is, főként azonban újra és újra szükséges igazolása kell legyen művészi létjogosultságomnak magam és a világ előtt.
A festő fest, mert nem tehet mást. És reméli, hogy ez nem kényszeres pótcselekvés, hanem értelmes, hasznos cselekedet. Reméli, nem biztos benne. Csak a benső meggyőződésére, a hitére támaszkodhat, mert kevés a visszajelzés. Kevés? Hiányzik, úgyszólván. Ez nem a kritika hiányának obligát felemlegetése. Kevés az érdemben adekvát reagálás. A tartalmas párbeszéd. A szakmai vagy „civil” partner, aki firtatná a festő szándékait, s összevetné az eredménnyel. Aki értené a vizuális kifejezés, a képi nyelv tájszólásait, a nyelvjárás finomságait. Akinek önállóan kiformált ízlése van, s ez nem áll meg valahol a század közepén, vagy még korábban. Aki együtt él a korával, s nem hökken meg azon (nem sértődik meg, nem háborodik fel amiatt), hogy a ma élő művész mai problémákkal kűzd, élményanyaga a jelenkor, s új meg új (nem tegnapi, századközepi vagy még korábbi) kifejezésformákkal próbálkozik. Az ezredvég világához mai formakincset keres. És ha az eredmény netán hasonlít a kiinduló világhoz, világunkhoz, akkor nem borzad el (ahogyan a világtól, amelyben él, sem borzad el lépten-nyomon), hanem értékeli ezt a „hasonlóságot”. S netán megvesz és felakaszt az irodájában vagy a lakásában egy-egy kortárs művet.
Ha valaki belülről látja képzőművészeti életünket, figyelemre méltó ellentmondást fedezhet fel. Üzleti nyelven szólva: a kereslet szinte teljes hiánya nem befolyásolja a kínálatot. Sohasem tapasztalt élénkség uralkodik a kiállítások: galériák és rangos kiállítóhelyek környékén, a művésztársaságok egy részében, a képzőművészek jelentős csoportjaiban, különösen a fiatal, pályakezdő művészek között. A közönség érdektelensége, a kritika szegényessége, elégtelensége nem kedvetleníti el a képzőművész társadalom túnyomó részét. Ragyogóan színes és gazdag a mai magyar művészet. Az okok kutatása messzire vezetne. Az alapítványi rendszer és a társasági törvény jóvoltából létrejött számos művésztársaság munkája bizonyára része ennek. Túl mindezen, és az elhivatottságon, meg a belső kényszerítő erőn, talán megengedhető a művészek jó részének derűlátását is feltételeznünk. Mindenesetre a művészek dolgoznak, A FESTŐ FEST.
Megunhatatlan, kimeríthetetlen élmény újra s újra átélni, amint előrajzolódik a semmiből valami, ami odáig csak töredékes gondolat, a képzelet villódzása volt. És akinek a keze nyomán anyagi formát ölt, tárgyiasul a kép, az én vagyok! Ez is megszokhatatlan, mindenkor meglepő, olykor megrendítő esemény. Hogy ez nem megy könnyedén, hanem sokszor kínlódva, kemény munka árán, az nem csökkenti az élmény erejét, inkább az értékét növeli. Ha napokig nem festhetek, nyugtalanság, hiányérzet gyötör.
A tudatosság, az akarat szerepe korlátozott. Gyakran „a kép építi önmagát”, azaz a festmény elemei egymás helyét-alakját a vonzás-taszítás elve alapján jelölik ki. A képmezőn apró formai történések követik egymást. Lépten-nyomon új helyzettel szembesülök, minduntalan döntésre kényszerülök. Ismeretlenbe tartó úton járok, a válaszutakat olykor eltévesztem. Mégis, ennek a váltakozó sikerű felfedező útnak az izgalmai, élményei, kezdései és újrakezdései, következményei és tanulságai fölérnek minden utazáséval.
Képeimen sok éve a vonalé a főszerep. Nem tudom, hogyan kezdődött ez, s miért. Belső kényszer vezet a vonalakhoz; ugyanez vezeti az útjukat. A kezdet: néhány első vonal helye és iránya a legnehezebb. Aztán rá kell érezni: belső erők hatnak a képmezőn. A régiek többnyire meghatározzák az újat, de gyakori, hogy az új értelmetlenné teszi, megsemmisíti a régit. Találkozások, kereszteződések, elhajlások és párhuzamok. A vonal színe. A vonal szélessége és hossza. Sűrű háló, vagy szólóhegedű hangja. Keskeny sziklaperem és mély szakadék. Lassú erdei ösvény és vágtató áradás.
A nyolcvanas évek eleje óta foglalkoztat a labirintus mint plasztikai probléma. A labirintus-fogalom gazdag mitológiai-szimbolikus hátterű, és változatos, kiterjedt történeti formakinccsel rendelkező motívum ill. jelkép. Számomra két vonatkozásban vált fontossá. Egyfelől a „pokoljárás” (megpróbáltatások, megtisztulás, önmagunk megtalálása) és a labirintus-járás közti szoros mítikus kapcsolat miatt. Személyes életút-élményeket kezdetben ösztönösen kapcsoltam a labirintus motívumához. Ez a felismerés segített abban, hogy felmerülhessen egzisztenciális és közösségi folyamatok és jelenségek képzőművészeti adaptációjának a lehetősége. Másfelől pedig fel kellett figyelnem a labirintus motívumában rejlő elsődleges formai lehetőségekre. Több képemen e motívumnak a világ rejtelmes bonyolultságát kifejező jelentését próbáltam gyümölcsöztetni.
A legutóbbi években a labirintussal való foglalkozás fokozatosan vezetett a hálózat fogalmához, és mint plasztikai-formai lehetőség jelent meg a munkáimban. A hálózat voltaképpen összetettebb, áttekinthetetlenebb labirintusként tűnt fel, amely az akadályoknak újabb dimenziójával tetézi az utazó (az életutat járó) nehézségeit. Szemben a labirintussal, ami szerencsével és kitartással végigjárható és a próbatételek után célhoz vezethet, a hálózat örökös bolyongásra késztet, az életút és a világ szorongató nehézségeinek legfeljebb a felismeréséig, de nem a megoldásáig visz. A hálózat az összetapadt, egymásra rétegzett és szétbogozhatatlan jelenségek hona, amely már nem egyszerűen titokzatos, hanem az irracionális, abszurd világ megfelelője.
Nyomasztó a világ egyre jobban sűrűsödő bonyolultsága, átláthatatlan hálózata, összefonódottsága, amelynek a megértése, s ezen belül a dolgok, jelenségek megismerése egyre kevésbé lehetséges. Ugyanakkor legalább a viszonylagos tisztánlátás reményével benső kényszert érzek ennek az állapotnak a megjelenítésére. Ennek a képzőművészeti formáját keresem és vélem megtalálni hálózatok egymásra vetítésében; a különféle hálózatok formáinak kutatásában és e formák ötvözésében. Inspirál ebben a munkában a változatok végtelennek látszó száma, melyek feldolgozása izgalmas és évekre kiterjedő plasztikai feladat.
.
1956-ban húszéves voltam. A forradalom és a börtön érlelt meg, s tett festővé. De szabadulásom után csak egy megszállt, elnyomott ország szabadsága adatott meg. A festészet viszont már a hatvanas években sok más mellett a valóságos szabadság élményét nyújthatta egy nagyhatalom gyarmatán. Első komolyabb sikeremet Übü-kollázsaimmal értem el (1980-85). Ebben a mintegy ötven lapból álló sorozatban Alfred Jarry Übü-színdarabjának képzőművészeti továbbgondolása, korábbi kollázskísérleteim és politikai közérzetem találkozott.
A rendszerváltozás gyökeres fordulatot hozott az életemben. Fontos állomása volt pályámnak az 1992-es Lajos utcai kiállításom, ahol az 1986 utáni legjobb munkáimat, köztük a rendszerváltozás eufóriájában fogant vegyes technikájú képeimet állítottam ki. 1990 óta napjaim része lett a művészeti írói munka is. Művészeti és irodalmi lapok, folyóiratok több mint háromszáz kisebb-nagyobb írásomat közölték művészekről, kiállításokról, könyvekről. Ezekből válogattam és jelentettem meg egy kötetre valót 1999-ben a Liget kiadásában A tárlat metafizikája címen. Ugyanebben az évben lettem Munkácsy-díjas. Ekkor tüntettek ki Simsay-díjjal is a művésztársak érdekében kifejtett munkámért. Erre a művészetszervezői tevékenységre az 1995-ben alapított és 280 főnyi tagságot számláló Magyar Festők Társaságában adódott tér, melynek az elnöke vagyok. Munkámhoz tartozik évi 4-5 kiállítás koncipiálása és megrendezése. Az MTV-ben végzett munkámmal, képzőművészeti műsorok szerkesztésével kortárs képzőművészeink művészetét népszerűsíthettem. Gyakran és szívesen nyitom meg művésztársaim kiállításait.
Az úgy van, hogy a rendszerváltás (ami mostanra darabokban hever a lábunk előtt), a rendszerváltás eufóriája nálam még mindig tart. Az a felfedezés, hogy amit elgondolok, kitalálok, az nem marad szükségszerűen ábránd. Azt meg is lehet valósítani. Mindenfélét lehet csinálni. Olyat is, amit más még soha nem, vagy hasonlót is, csak másképp. És nem szólnak bele. Beleegyeznek, ha én vetem fel. Sőt, néha fölkérnek. A legkülönbözőbb területeken és különféle műfajokban. És lehet, és szabad.
Aztán múlnak az évek. Közhely, de így van: elképesztő gyorsan telik az idő. És a múló idő pergéséhez képest úgy érzed, nem tettél eleget. Nem jutott minden idő-intervallumra egy-egy „jó tett”. Hogy a lehetőségekhez képest túlságosan kevés, ami mögötted van. Márpedig a lehetőségek száma elképesztő. Itt vannak, csak „le kell hajolni értük”, és te elmulasztod a percet, a lehetőség megragadásának pillanatát, mert hisz tudod, ez is szorosan az idő függvénye. Nem ugyanabba a folyóba lépsz, ha később teszed.
Meg aztán – legyünk őszinték – bizonyítani is akarsz. Magadnak bizonyítani, hogy ezt is meg tudod oldani, azt is képes vagy megtenni. Kezdetben magad is csodálkoztál, mi rejlik benned, ami, íme, most szabadon megnyilvánul. Annak idején, a tucatszám elszállt tespedő években csak ültél, ölbe tett kezekkel, tehetetlenül. Ezért szakadt rád, mint döbbenet, a felismerés, hogy hopp, a dolgok megmozdultak, mozdulhatsz te is.
Körülbelül így van ez az én tevékenységi lázammal. Mondják, hogy most már ideje volna visszavenni a gázból. De ez nem az én gondom.
Kováts Albert
