Kováts Albert kiállítása

Takács Ferenc: Kováts Albert kiállítása
„Ó, áldott sóvárgás a rendre!” – ez a lelkes felkiáltás a kulcsmondata Wallace Stevens, a nagy amerikai modernista költő versének, mely „A rend eszméje Key West-en” címet viseli. Sajnos, Stevens nálunk csupán szűk szakmai körökben ismert – bár meg kell említenem, mégpedig Kováts Albert itt kiállított képeitől nem egészen függetlenül, hogy Kassák Lajos is fordított verset tőle, a „Száraz cipó” (Dry Loaf) címűt. Az ilyen találkozások véletlenek, bár nem minden tanulság nélkül valók: a rend – a nagybetűs Rend – kérdése Stevensnek és Kassáknak egyaránt témája, gondja és ihletője volt. Mint ahogy mostanában, – az elmúlt hét-nyolc év során keletkezett és most itt kiállított képei tanúsága szerint – Kováts Albertet is ugyanez – vagy legalábbis valami nagyon hasonló dolog – foglalkoztatja.
Hogy mennyire „áldott”, azaz pozitív, üdvözlendő és felhőtlenül jó dolog a sóvárgás a Rendre és ennek a sóvárgásnak a tárgya, a Rend maga, ez viszont már más kérdés. Szeretjük persze, ha rend van körülöttünk, ha a dolgok azok, amiknek látszanak, ha minden világos, átlátható és egyértelmű. De tartunk is a rendtől. Ha minden rendezett és világos, nincs más dolgunk, mint engedelmesen elhelyezkedni ebben a rendben, elfogadni mindazt, amit „mindenki” elfogad, mint magától értetődőt. Azaz megállni, eltelni a véglegesség nyugalmával, mozdulatlanságba dermedni, sőt – meghalni. A Rend éltet; a Rend halál – ez a paradoxon, ez az izgalmas kettős igazság foglalkoztatta Stevenst is, Kassákot is, és ugyanevvel a paradoxonnal foglalkoznak, pontosabban ugyanennek a paradoxonnak az értelmezési lehetőségeit testesítik meg Kováts Albert mostani képei, a maguk rácsozataival, vonal-hálóival. És persze mindavval, ami e rácsozatok alatt – vagy mögött – van, mindavval, ami felett ezek a vonal-hálók diadalmaskodni akarnak: a szükségszerű Rend mögötti esetleges rendetlenség megsejtetésével.
Volt idő, amikor Kováts Albert éppen az ellenkező irányból cserkészte be ezt a paradoxont. Az 1980-as évek elején egy sor képet készített Jarry Übü királyának az ihletésére, ezeket később, 1997-ben Örök Übü címmel állította ki a budapesti Francia Intézetben. Übü király, Jarry ősdadaista drámai remeke a rendetlenség, az esetlegesség, a felszabadult zűrzavar és jótékony értelem-hiány ünneplése, s ugyanezeket ünnepelte Kováts Albert Übü-sorozata is. Ám – miként Forgács Éva, a jeles műkritikus észrevette – ez az ünneplés valamiféle „precíz szürrealizmus” jegyében folyt, a Vajda Lajos-i pontos és világos vonalvezetés mentén. Azaz a rendetlenség ünnepe végül is világosan és értelmesen rendezett módon folyt le.
Mostani, itteni képeiről az első élményünk ennek a fordítottja: a nyugalom és a rend uralja őket, a higgadt véglegesség és állandóság érzetét vagy képzetét keltik. De ez csupán az első élményünk vagy benyomásunk. Hiszen a képek uralkodó motívuma, a legkülönbözőbb látványokat lefedő, rögzítő és értelmező háló vagy rácsozat maga sem megnyugtatóan egyértelmű sugallatokat közvetít. Ha akarom, hálózat: összeköt, rendez, lehetővé teszi, hogy gyorsan és biztosan eljussunk az egyik pontról a másikra, azaz rendet és értelmet sugall. De ha akarom, labirintus, útvesztő, azaz olyan út, amelyen sehová sem juthatunk el, céltalan és esetleges tévelygés mindössze, amelyre képessé tesz, pontosabban: kényszerít bennünket.
Hasonló kettősség adja ki – a látszólagos nyugalom mélyén – a képek nyugtalan dinamikáját, rejtett érzelmi és intellektuális feszültségét is. De hogy ezt érzékelhessük, a szó szoros értelmében közelebb kell mennünk a kiállított munkákhoz. Messziről ugyanis a hálózat-ábra sugallta nyugalom és rend az, ami szembe ötlik, mégpedig uralkodó módon. Közelebbről szemlélve viszont feltűnik, s legalább ennyire fontossá válik az is, amit a rácsozat elfed, hálózattá rendez vagy labirintussá bonyolít. A rácsozat a művileg és művészileg teremtett rend – aminek viszont a fölébe igyekszik kerekedni, mindig művészeten kívüli, profán és esetleges. Szibéria térképe, női fehérnemű-darabok reklámgrafikája, várostérkép, egymásra rétegződő műemléki feltárás-alaprajzok és hasonlók: afféle talált tárgyak ezek, az immár klasszikus modern rendetlenség-művészet, a dada, Duchamp, a Pop Art világából ismerős gesztus avatja őket kiindulóponttá. Gyakran már anyagukat is ilyesféle profán, művészeten kívüli helyekről gyűjti be alkotójuk. Szívesen dolgozik a lépcsőházba kitett, kidobásra ítélt kartondobozok barna felületére – ezeknél a munkáknál az ilyen-olyan dobozméretek szabják meg, alkalmilag és mintegy kívülről, a képfelület méreteit, körvonalait és határait. S van, ahol újságpapírra kerül rá a festett hálózat: itt az újság-tördelés esetlegessége és a rácsozatot létre hozó művészi tudatosság között támad izgalmas feszültség, két – és kétféle – hálózat felesel egymásnak.
Felesel – ne ijedjünk meg ettől a köznapi szótól. Izgatott feleselés folyik Kováts Albert képeinek a látszólagos nyugalma mélyén: rendetlenség és rend, esetlegesség és szükségszerűség, életes formátlanság és művészi megformáltság között. De a képek is gyakran egymással feleselő párokba rendeződnek. Ugyanazt a megformálási problémát oldják meg kétféleképpen, rímelve egymásra, de ellent is mondva egymásnak. Az egyik kép szigorúan geometrikus labirintusa a másik puhább és organikusabb, természeti formákat idéző hálózatát értelmezi és viszont, mégpedig éppen kontrasztjuk révén. Elvonatkoztatás és természetelvűség, absztrakt forma és figuratív jelleg van egyszerre jelen ezeken a képeken. Az elvont forma végül maga válik tartalommá rajtuk, miután hatálytalanította a kiindulópont sugallta tartalmakat – de a kiindulópont életes és esetleges rendetlenségét, mely a szabadság záloga és biztosítéka, sohasem oltja ki véglegesen.
Izgalmassá és jelentőssé éppen ez a belső, intellektuális mozgás, vizuálisan megtestesülő töprengés, a dolgok összetettségének és sokarcúságának a jogait elismerő és tiszteletben tartó alkotói magatartás teszi Kováts Albert festményeit. Ismerkedjenek meg velük, először távolabbról is, de azután mennél közelebbről!