Kérdezhetjük, hogy most a digitális kultúra korában van-e értelme anyaghoz kötni egy kiállítást, és összefűz-e egyáltalán egy csoportkiállítást ez a tematika, mint a kő, kövek?
Ha a kiállításon körültekintünk, a válasz egyértelműen igen.
A kő hagyományosan a szobrászok anyaga, a grafikusok eszköze a litográfiához, 100 évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna tematikaként, vagy modellként való értelmezése.
A konzervatív kiállítás látogatók szkeptikusan nézhetik a sok elhajlott művészt, aki teljesen összekeveri az anyagot a témával. Ez a kiállítás őket is meggyőzheti, hogy a művészetben a kreativitás az elsődleges, az anyag, a téma kiválasztása másodlagos, ürügy a gondolat tárggyá alakításához.
A tárgy-alkotás ellentmondásos volta a szobrászok esetében szembetűnő, akkor, amikor a primer anyag jelenléte nem kikerülhető, már a nyersanyag, jelen esetben a kő – magában is sokrétű jelentést hordoz.
Itt Európa közepén hitünk irányultságától függetlenül nem tudunk elvonatkoztatni szellemi-kulturális hagyományainktól és a kővel kapcsolatban erősen él bennünk a keresztény szimbolika.
Az Újszövetségben a kő alapvetően fontos szerepet tölt be, Jézus maga az élő kő, amely a templomépítészetben a boltozatok záróköveiben ölt testet, leggyakrabban bárány motívumot formázva. A böjtölő éhező Jézust az ördög úgy kísérti, hogy tegyen csodát és ne éhezzen, változtassa kenyérré a követ. Itt a kiállításon láthatunk egy ilyen kenyér-követ, amely az állhatatosságnak állít emléket.
A keresztény egyház szimbolikájában Péter, a kőszikla az egész hitrendszert, az egyház képzeletbeli templomát tartja.
Mózes, a törvények örökérvényűségét hangsúlyozván – kőtáblákba vésve kapta meg a tízparancsolatot.
De nem is szükséges elvonatkoztatnunk, mindennapi éltünknek is néma kísérője a kő. Leggyakoribb építési anyagunk, de temetkezési hagyományainkban is az egyik legfontosabb hordozója az ember földi életét mégis itt a földön folytatni vágyásának. A kő, számunkra örökké létező, állandó anyagként gondoskodik földi életünk meghosszabbításáról, hírt ad egykori létezésünkről a következő generációknak.
A kő számos hozzátapadt jelentése ellenére minden esetben újra és újra mint anyag is magával ragad, felülete, struktúrája, színe, tapintása okán. A kiállításon találunk példát a kő primer megjelenésére, amikor megmunkálatlanul válik műalkotássá, vagy mint érdekes groteszk természeti jelenségről fotósorozat formájában szerzünk tudomást. De láthatunk hosszú, fáradságos folyamatban finoman megmunkált minimalista gránitszobrot, és az organikus és a geometrikus, a puha és a kemény ellentétére felépített fa-kő alkotást is.
Az ember a természettel versengve megalkotta saját kövét, a többféle anyagból gyúrt nagy teherbírású anyagokat, többek között a betont, amely ugyan természetes kőanyagot is tartalmaz, de már nem felismerhetően. Ezt a mesterséges követ aztán a szobrászok is birtokba vették, ahogy itt is láthatjuk.
Számos tudományág foglalkozik a kőbe zárt információkkal, a kő hordozója az elmúlt életnek, fosszíliákat, megkövesedett, egykor élő szervezeteket fedezhetünk fel benne, többet tudhatunk meg múltunkról.
A régészek eltemetett emlékeink, épületeink feltárásával sajátos önismereti folyamatot indítanak el mindannyiunkban.
Maga a művészettörténet tudomány is egy régészeti érdeklődésű 18. századi tudósnak, Winckelmannak köszönhető, aki Drezda mellett volt könyvtáros. Egy szász udvari portréfestő Anton Rafael Mengs barátsága, a vele töltött Itáliai utazások, Pompei és Herculaneum feltárásai indították el benne a múlt emlékeivel való foglalkozást.
1763-ban pápai könyvtáros, majd a római ásatások felügyelője lett. Volt alkalma megfigyelni a feltárt tárgyak, szobrok stílusbeli különbségét, és tanulmányaiban erre rá is világított.
Az antik művészetről szóló írásaival, a stíluskritika felfedezésével valóságos forradalmat váltott ki a tudományos világban.
Winckelmann munkássága szimbolikusan ismétli a keresztény rendszert, hiszen a művészettörténet tudomány eredete is kövekben fekszik, nevezetesen Róma köveiben.
A kiállítás tehát elérte célját, mesél és elgondolkodtat, emlékeket idéz meg. A festőknek, grafikusoknak ugyan látszólag nehezebb dolguk volt, hiszen ők nem kapták készen az anyagot, a tematika azonban olyannyira közel áll mindannyiunkhoz – a művek könnyedsége is ezt bizonyítja – hogy a kövekkel kapcsolatos emlékek, képzetek változatos formákban nyilvánulnak meg a festményeken, grafikákon, fotókon is.
Tegnap este, amikor Illyés Gábor rendezte a kiállítást, Sárkány Istvánnal beszélgettünk a kiállításról, és néhány gondolatra ő inspirált, ezt neki külön köszönöm. (Muladi Brigitta)