A tájképfestészet – he nem is mindig önállóan – de a művészet történetében a kezdetektől jelen volt, de a műfaj folytonos változásokon esett át. A festők örök témája a minket körülvevő természet, a táj, amely földrajzi elhelyezkedésétől függően változó formákkal csalogatja a látványt elemző művészeket.
A tájfestészet Európában a 16–17. században vált önálló műfajjá, amikor a háttérből a mű főtémájává lépett elő. Ekkor azonban a festők a látvány, a tárgyi megjelenés minél pontosabb megfogalmazását tartották fontosnak. A 20. század képzőművészeti szemléletváltozásai, a primer látványtól az elmélet felé való fordulás, a vizualitás új területeinek felfedezése, a technikai fejlődés, új anyagok, alkotómódszerek hozták magukkal a tájélmény absztrakt képekben való rögzítését. Ez az absztrakció szabadon engedi az elsődleges érzékelést, és lehetővé teszi a művész egyéni, senki máséval össze nem téveszthető látásmódjának ábrázolását.
Kucsora Márta tájai individualista, a konkrét tájtól elvonatkoztatott képek. A festő nem naturalista látványt ábrázol, ami ebből megmarad az finom, jelzésszerű részlet, mely kis mérete ellenére a végtelenség érzetét kelti fel a szemlélőben. Ami a művésznek fontos az a minél kevesebb eszközzel létrehozott végtelenben folytatható tájkép.
De milyen eszközökkel éri el a művész ezt a végtelenségérzetet? A képeken nincs más, csak a horizontális tagolásban felhordott festékrétegek, visszafogottan, pasztellesen elmosódó színekkel. Az Adria és a magyar Alföld egyaránt mozdulatlan arcát mutatja. A festmények majd mindegyike szigorú szimmetriára építkezik, szinte a jobb és baloldal egymás tükörképeinek látszik. Jelentéktelennek tűnő apró bokrok tagolják csak itt-ott az alföld mozdulatlan síkját.
Úgy tűnik a művészt az foglalja le, hogy minél egyszerűbben, minimalizálva a valóságot, hozzon létre tereket, érzékeltessen végeláthatatlan mezőket, semmibe vesző vízfelületeket. Képein nincsenek emberi viszonylatok, nincs reggel, dél, vagy este, nincs napsütés, holdfény, csak a táj belső élményének vizuális vetülete.
Ezek a tájak messze vannak tőlünk, nem tapinthatóak, nem realizáltak, a tájat áthatolhatatlan atmoszféraréteg választja el szemlélőtől. Az alföld járhatatlan, puha, nem tartaná meg a lépés súlyát, nem valóságos talaj, a tengernek nincs partja, ami megközelíthetővé tenné.
Kijelenthetjük tehát, hogy a most, itt látható kiállítás alapján Kucsora Márta a felület festői alakításával van elfoglalva, úgy, hogy a horizontális síkok, vonalak teret képezzenek. És ehhez talált magának két, a valóságban gyökerező motívumot, a sík Alföldet és a sík vízfelületet. A felületek konstruálása közben azonban fontos marad számára az esztétikum megteremtése, a szépség visszaadása, amelyet a valóságos táj szemlélése közben maga is tapasztalt. Ez az esztétikum köti aztán össze a képeket a természeti látvánnyal, amelyből kiindult. A festmények vázlatai a szabadban készülnek, amelyek alapján a műterem falai között születik meg a mű. A mű, a táj absztrakciója. Nem úgy mint a reneszánsz hátterek, vagy a romantikus tájak. Itt a valóság háttérbe szorul és fontossá a művész szellemi terméke válik, a képzeletben alakuló térérzet, amelyhez csupán apró benyomással járul hozzá a megtapasztalt, létező térség.
Ha azonban sokáig kutatjuk még hogyan is keletkeztek ezek a képek, lassan olyan elemzésekbe bonyolódunk, amelyek rendkívül távolra visznek a festészet egyik legfontosabb, gyönyörködtető funkciójától. Ha minden kis részletet megvizsgálunk, többé nem tudjuk vizuális egészként felfogni a műveket, ezért arra biztatom önöket, hogy mindent elfeledve tekintsenek ezekre a képekre úgy, mint virágokra, amelynek a keletkezésére, az apró biológiai alkotóelemekre, sejtképződményekre, amelyekből felépül már nem gondolunk, színeiket sem kémiai eszközökkel vizsgálgatjuk, egyszerűen csak szépnek találjuk őket. (Muladi Brigitta)
