A fiatal képzőművész kiállításán látható új művek közös nevezője az alkotás tünékenységének tapasztalata. A plexibe gravírozott rajzok mindössze egy-egy pillanatra villannak fel a tér homályában – egymás után, egy kicsit mindig másként. Izgalmas történetek rajzolódhatnak így ki, melyeket a néző pozíciója és a látogatás időpontja, időtartama is befolyásol.
Magyarósi Éva egyéni és társadalmi problémákra egyaránt érzékeny fiatal képzőművész, aki Hanne (2005) és Léna (2010) című filmjeivel jelentős nemzetközi sikereket ért el. Munkáira a médiaművészeti és a klasszikus grafikai és festészeti eljárások új, kísérleti összekötése jellemző. A kiállításon bemutatott animációs filmje a VJ-kultúra hang és mozgókép montázsaihoz áll közel, rendhagyó állóképei a fotó, a kézirajz és a festmény jellemzőit elegyítik.
A gyász, a szeretteink elvesztésének lehetősége miatt érzett kiszolgáltatottság racionális és irracionális vetületeit régi családi fotók filmes és állóképi átdolgozása révén teszi láthatóvá a film. Nemcsak a művész családi fotói bukkannak fel, hanem az általa meginterjúvolt Holocaust-túlélőktől elkért vészkorszak előtt készült fotográfiák is. Az animációk szinte életet lehelnek a régi családi fotókba, miközben egy szimbolikus flóra és fauna szövi koherens egységbe a szekvenciákat, amelyet egy hangmontázs kísér. Vígh Mihály filmzenéje közben Pilinszky A mélypont ünnepélye című klasszikus verse és több haikuja mellett a művész saját szövegei is elhangzanak. A Láthatatlan rajzok című huszonhat perces film második részében Siegfried Lenz Németóra című könyvéből vett idézetek dominálnak, amely így Emil Nolde, a könyv főszereplőjének művészetével is párbeszédbe elegyedik. A film mindkét részéből az egyéni és a társadalmi emlékezet figyelmes, érzékeny ápolásának fontossága érződik ki.