Lencsés Andrea: „Hűvös,
futurisztikus, földöntúli világot ábrázolnak a képek. Elhagyott épületek,
terek, utcák, melyek fantasztikus hangulatot keltenek. Nem a nyüzsgő
nagyvárosra jellemző dinamizmust, hanem az időtlenséget, az állandóságot
kívántam munkáimmal kifejezni. A házak mindentől távol, elfeledetten az idők
végezetéig egymagukban állnak. Pihenésüket semmi és senki sem zavarhatja meg.
Nincs időhöz kötve, hogy mikor keletkeztek ezek az építmények. Nem biztos, hogy
kivehető a grafikákról, mikor és hol járunk. Ennek ellenére, talán
felismerhetők Budapest egyes részei, épületegyüttesei. Visszavonultak, magukba
burkolózók az épületek, bizarr hangulatot keltenek mindenkiben. Lecsupaszított,
rideg, kimért, letisztult dobozszerű építmények. Minden nyugodt, szinte
tapintható a csönd. Épp ez kelti a feszültséget. Az utcarészletek, házak,
hidak, gyárak, villamosok eredeti helyükből kiemelve személyes gondolatok,
érzések, hangulatok közvetítőivé válnak. Az épületek és gépek maguk képviselik
az életet, itt nincs hely az ember számára. A finom szürke átmenetek mellett
fontos szerepet kapott a fehér és fekete kontrasztja. Az általam kedvelt aquatinta
technika kifejezetten alkalmas határozott kontrasztok és árnyalatok, tónusok
gazdagságának érzékeltetésére. Ami mindegyik képet jellemez, az a rend és a
tiszta kompozíció, a függőlegesek és vízszintesek összjátéka.” – írja munkáiról
a 2008-ban a Fejér megyei Őszi Tárlat díjazott alkotója.
Kirják Miklós: „…Csak
tisztelni tudom azt a művészi-emberi bátorságot, amellyel az örökkévalóságnak
dolgozik, és nem a felhígult, percről percre változó mának. Egy olyan korban,
amikor minden szét fele tart, hullani készül, ő megállj-t int, és képeivel
kitámasztja a pusztulás falait, vagy éppenséggel a pusztulás falaira hordja fel
összegző erővel az emberi lélek és az emberiség műveltségének emlékezetünkben
és álmainkban felgyülemlett látomását. Reneszánsz tudásszomj és rendszerezési
vágy, barokk aprólékosság és kidolgozottság jellemzi művészetét – s mindehhez a
fényképész türelme, megfigyelő képessége, természetkutatók alázata s minden
apró részletre kiterjedő áhítata szolgáltat muníciót. De rendkívül szimpatikus
benne az is, hogy nem borul le önnön nagysága előtt, mint annyian mostanság,
hanem kellő öniróniával görbe tükröt tart maga és kora elé, melyen nemcsak ő,
de mi is nagyot nevetünk, vagy épp szörnyülködünk. Hisz az igazi művészetben a dráma
és a komédia együtt van jelen, egymásból táplálkozik, egymást igazolja. (…)
Mítosz és valóság ölelkezik itt össze, s a bravúr benne az, hogy míg a mítoszt
bizonyos értelemben lerombolja a tudomány eszközeivel, addig az illúziótlan és
sokszor kiábrándító valóságot épp mítoszi gyökereivel emeli gyarló
hétköznapjaink fölé. (…) A legnagyobb bravúr azonban az, hogy Kirjákban a
természet-megfigyelő és a mítosz-búvár egy harmadik világot teremt, ami viszont
már csak az övé, egyetemes és szuggesztív. Ahol a madár csikóhal-testű, a sokat
emlegetett rinocérosz pedig gyíktestben kúszik a fára… Így alakul és bontakozik
ki szemünk előtt egy XXI. századi szimbolista, ha hívhatom így, aki ezernyi
idegszállal szövődik a világ testébe, érzékeli annak minden rezdülését – és
amiért hálásak lehetünk neki, hogy nem lebutítja üzenetét, hogy értsük, hanem
fölemel sorsunk fölé, mert onnan nagyobb kilátás nyílik a kultúra csodáira és
önmagunkra is.
(Részletek Szentmártoni
János József Attila-díjas költő 2008. április 28-án mondott megnyitó beszédéből)