A kortárs „intézmény-kritikához”, nem úgy, mint harminc évvel ezelőtt, először is nem társul az a meggyőződés, hogy a kritikus a kritizált művészeti rendszeren kívül található. Másodszor, idegen tőle a forradalmi hevület és a törekvés a rendszer totális átalakítására. A mai alkotók, úgy tűnik, inkább azt a meggyőződést vallják, hogy lehetetlen a rendszer teljes átalakítása, nem lehetséges olyan ideális tér létrehozása, amelyben a művészet, a művészek és a befogadók bármiféle kontrolltól, manipulációtól és reifikációtól szabadok volnának. Így tehát nem elvetni akarják a rendszert, mint inkább leleplezni azokat a mechanizmusokat, amelyekre támaszkodik. Mindezt pedig azért teszik, hogy egyre jobban tudatosítsák bennük azon jaték szabályait, amelyben mindannyian részt veszünk, hogy ezáltal jobban ellenálljunk a manipulációnak. Figyelemre méltó, hogy a mai művészek munkái, az elődökével ellentétben mentesek a moralizálástól, és a „szent felháborodástól”, viszont tele vannak iróniával és öniróniával. Nem a rendszer egyértelmű, ex caethedra kimondott ítélete fejeződik ki bennük, mint inkább a szkeptikus, illúziók nélküli távolságtartás azokkal az elvekkel és szabályokkal szemben, amelyekre a rendszer épül. Ez jellemzi az Azorro csoport filmjeit, amelyekben a kurátorok egyre növekvő hatalmán és azon művészek konjukturalizmusán gúnyolódnak, akik munkásságuk során sokkal inkább az „artworld” követelményeire koncentrálnak, mint saját belső, érdekmentes szükségleteikre. Ilyen jellegűek Oskar Dawicki projektjei, amelyekben különféle módokon vonja kétségbe a művész státuszának evidenciáját — megmutatva, mennyire a társadalmi konvenció terméke valójában. Ilyenek Zbyszek Rogalski képei is, amelyek önironikusan kommentálják saját festő szakmáját, valamint Hubert Czerepok videomunkái, amelyek arra irányítják a figyelmet, ami általában rejtve marad a galéria „white cube”-jának falai mögött. (Jarosław Suchan)