„a művészeti ösztönt csak a szabad cselekvés tudatos és öntudatlan mozzanata közti ellentmondás hozhatja működésbe” (Schelling, Friedrich Wilhelm Joseph: A transzcendentális idealizmus rendszere, fordította: Endreffy Zoltán, Gondolat, Bp., 1983, 389.)
A filozófus gondolatából kitűnik, hogy a művészeti produktum a művészben rejlő feloldhatatlan ellentét érzéséből fakad, s amennyiben valódi alkotás születik, a folyamat a „végtelen harmónia” érzésével zárul. Szabó Tamás szobrász munkáira és Konkoly Gyula festményeire ez a fajta meg/felengedő feszültség különösen igaz. Ennyiben nem véletlen , hogy munkáik közös tárlaton jelennek meg a Krisztina Palace kiállítóterében a Faur Zsófi – Ráday Galéria és a Codic Hungary Kft. együttműködésének köszönhetően.
A fent említett kettősség a művészeket és a szemlélőt egyaránt érinti. A művészben rejlő ösztönt ugyanis, amely az alkotások létrehozására készteti, a szabad cselekvés tudatos és öntudatlan mozzanata közti ellentmondás hozza működésbe. Konkoly Gyula munkáiban a festmény formai és materiális viszonyait kutatja. Purhabból alakított kusza formák cikáznak a nagyméretű képek felületén, melyek a néző szemében sűrű lombozattá állnak össze. A művésznek azonban nem a tartalmi felismertetés lehet az elsődleges célja. Konkolyt a felületen alkalmazott anyagok, a hab és a vászon, illetve az erre rakott festékrétegek érdekes párbeszéde, a technikai megvalósítás mikéntje is érdekli. A megszokott olaj- vászon párosításba észrevétlenül kerül egy új, látszólag idegen anyag, amely előbb a kép immanens alkotóelemévé, végül fő szervezőelvévé lép elő. A lombos képek domború felületein túl van még egy fontos összetevő, amely hozzájárul az alkotások egyedi alakításához: a színek izzása. A síkból kiemelkedő formákra felvitt festék eltérő rétegekben, számtalan színárnyalattal emel ki vagy rejt el egy- egy hablevelet. Ezen a ponton érhető tetten a tudatos elgondolás öntudatlanná válása, hiszen az anyagok kísérletező együtthangzásából megszületik a műalkotás. A nézőben önkéntelenül is összeolvadnak az egyes formák, így lényegülnek át az anyaggal való kísérletek fák szokatlanul izgalmas lombjaivá. Az impresszionisták szemléletét idézi a művész természettel való bensőséges viszonya. A Fóti- Somlyó- képeken is törekszik a látvány objektív minőségének megragadására. A néző – akit a képek alsó nézőpontja beemel a kép terébe – az alkotások szereplőivel közösen élhetik át a hazatalálás élményét a természeti környezet szerves összetevőjeként. Konkoly Gyula alkotásai a tudatos szerkesztettség és szabad kifejezés, beszédes színkomponálás és formaiság különös harmóniáját hívták életre.
Szabó Tamás munkája során hasonló „felületjátékot” valósít meg szobrain, mint a festő a festményeken. A szobrok felszíne rendkívül változatos megfogalmazást nyer Szabó munkásságában, s a megformálás különféle árnyalatai sajátos többletjelentést kölcsönöznek az egyes daraboknak. Például a tipikusan az ember mindennapi létéből, lényéből vett elemekből, mint a fejforma vagy a cipő, sűrűn vert szegecshalmok nyújtózkodnak a szemlélő felé a létezni akarás apró megnyilvánulásaiként. Jellemző a művész itt bemutatott munkáira, hogy rendkívül fontos alkotóelemük, sőt fő témájuk az ember, az emberi test, s annak is jelentékenyebb részei, mint például a fej formája. A formáló művészi akarat egyszer szöget ver az emberi fejébe, máskor meg simára csiszolt „kőkendővel” burkolja be a jelzésszerű arccal ellátott alakot. A látszólag egymással ellentétben álló példák mögött azonban közös nevező húzódik, hiszen mindkét esetben az emberrel való törődés a lényeges. A művész anyaggal való páratlan bánásmódja tulajdonképpen az emberi léthez történő érzékeny odafordulás folyamatát ismétli. Sajátosan jellegzetesek azok a szobrok, ahol az egymásra halmozott szögek mozgalmas tömege kontrasztot alkot a fő forma finoman alakított, sima felszínével, statikus és dinamikus felületek különleges szövetségét eredményezve.
Konkoly Gyula és Szabó Tamás műalkotásainak találkozási pontja a formakészség és az a fajta belső hangoltság, amely művészi alkotásuk dinamizmusát, kifejezőerejét alapvetően meghatározza, s általa a néző is érthető, érzékelhető, ám intellektuálisan is megalapozott élményhez juthat. (Józsa Kitty)
