Lucien Hervé fotóművész kiállítása Père Couturier dominikánus szerzetes emlékére

„Magának építész lelke van” – mondta Le Corbusier Lucien Hervének 1949-ben, miután megnézte a fiatal festő, akkor éppen a Marianne női magazin fotósa fényképeit, melyeket az épülő Unité d’habitationról, a marseille-i nevezetes lakóegységről készített. Hosszú együttműködés vette ezzel kezdetét, mely a festő Lucien Hervéből fotóművészt, Le Corbusier modernista épületeiből, pedig konstruktív, néhol absztrakt költészetet teremtett.
Elkán László 1929-ben, 19 évesen érkezett Párizsba. Hamarosan bekapcsolódott a szakszervezeti mozgalomba, Jean Patou divattervezője lett, majd egy barátjával a Marianne magazinnal szerződött: ő cikkeket írt, barátja pedig fényképezett. Első fényképét, egy önarcképet próbaképpen akkor készítette, mikor társa kilépett és ő vállalkozott a fotózásra helyette.
A világháborúban a hadifogság és az ellenállás évei alatt kezdett el rajzolni. Első, fogságban készült festményein a svájci vöröskereszt pecsétje látható. Az illegalitásban vette fel a Lucien Hervé álnevet, mely művésznevévé vált. 1947-ben, egy kiállításon absztrakt képét Picasso mellé akasztották, méghozzá fejjel lefelé! 1948-ban ismerkedett meg a domonkos szerzetessel, Pére Couturier-vel, aki 1936-1954 között a L’Art Sacré című folyóirat főszerkesztője, a franciaországi egyházművészet megújításának vezéralakja volt. Ízlése, szelleme olyan meghatározó alkotóknak adott egyházi megrendelést, mint Matisse, Léger, Picasso és Le Corbusier. Hervé 1949-ben Pére Couturier tanácsára utazott Marseille-be, hogy a France Illustration folyóirat számára fényképeket készítsen Le Corbusier épülő lakóegységéről. Az épület portréja nem a jellegzetes nézőpontokból bontakozik ki, hanem a szerkezet rejtett összefüggéseiből, az építészeti elv, részleteiben megvalósuló valós térré szerveződéséből. Hervé találkozásuk hatására végképp felhagyott a festészettel, Le Corbusier „szeme”, barátja lett, aki az életművet lencséjével végigkísérte.
Együttműködésük nyomán Hervé érdeklődése az építészet felé fordult, az építészeké, pedig őfelé. Hamarosan megrendelésre utazta körbe Európát, közeli ismeretségbe került a XX. század legtöbb jelentős építészével, olyan részletekkel láttatva épületeiket, melyek mégis az egészt keltik életre, szűkszavúságukkal helyezik be annak esztétikai és valós kontextusába.
Hervé 1955-ben, majd 1961-ben ’világ körüli útra’ indult. Céljai Le Corbusier indiai, illetve brazíliai nagyszabású városépítései voltak. A modern építészet fotósaként ismert, de sorozatot készített a spanyol népi építészetről, Indiáról, a franciaországi Le Thoronet ciszterci apátságról is. Felfedezte és megmutatja az egymástól több ezer évnyi és kilométernyi távolságra született alkotások rokon térszemléletét, Kréta és a japán császári palota, vagy az indiai csillagvizsgáló kubizmusát, fénnyel és árnyékkal újjáéleszti azok spiritualitását. Az árnyék szabdalta tiszta építészeti szerkezet, a szúrágta fatörzs absztrakt részlete, a falnak támaszkodó kisgyermekben lakó transzcendens ma is megindítja.
Fotója leginkább ikon, méghozzá annak lényegi értelmében az. Amit Hervé lát, az a valóság, melyen a teremtők kézjegye látszik: a művész észlelésének társalkotója a fény. E két anyagtalan alkotó „tekintete” a matéria nagyon is valós felületén találkozik, életre kelti annak alkotóelemeit, majd átlényegíti azokat.
A 94 éves művész munkatársaival együtt válogatta a kiállítás képeit. Koncepciójuk szerint képpárokat hoztak létre, melyek a képsíkot uraló fény – árnyék – matéria hármas, optikai játékát erősítik fel.  A formák, felületek valós terek, élmények lenyomatai, melyeket kiszélesítve nem csak funkciójuknál fogva válik nyilvánvalóvá a transzcendens jelenléte bennük, körülöttük. (Gebauer Imola)