Folytatom korábbi munkáim témáját, vagyis a hétköznapi-rendhagyó gondolatpárral dolgozom. Tervem képlékeny, magamagát alakító. A térről inkább jut eszembe zsibvásár, otthon, raktár, szent hely, vagy mindezek együttese, mint steril kiállítóterem, ahol a fehér falakon kétméterenként éri vizuális élmény a látogatót.
A következő tárgyakra gondolok:
Párnák: a mindennapokat jelképezik, álmaink, testünk lenyomatát, fáradtságunk, együttléteink, magányunk, betegségünk tanúi.
Festmények, párnákra festve: hétköznapjaink tanúi hogyan válnak tájképek, csendéletek hordozóivá, a megszokott, kétdimenziós ábrázolás hogyan nyer szokatlan testet a párnákban.
Rongyszőnyegek: használt ruhákat csíkokra vágva új használati tárgy születik. Ismert és ismeretlen emberek ruhái.
Szökőkút: víz, ami szomjat olt, kimos, lemos, átmos, az élet vize, ami feltámaszt.
Karosszékek és kanapék, polcok.
Ezekből a tárgyakból készülök kiállítást létrehozni. A rongyszőnyeg beborítaná a termet, belső puha életteret képezve, a karosszékeket és kanapékat is betakarva, magába rejtve, magából kitakarva a festményeket, amelyek részben párnára, részben vászonra vannak festve, más tárgyakat, szobrokat. A terem közepén hevenyészett szőnyegsátorban csobog a szökőkút, belülről megvilágítva, kívülről finom félhomályban. Elképzelésem az, hogy ez a közeg – amely puha, ismeretlenek ruháiból való, amelynek központi eleme a víz, s amelynek szélén le lehet pihenni, tárgyakat véletlenszerűen felfedezni –, imitálni tudja a tökéletes pihenőhelyet, amit a természetben, vagy saját bensőnkben találhatunk, s amelyre vélhetően mindannyiunknak nagy szüksége van.
Makovecz Anna
