A festményekben vissza-visszatérő alacsony horizont, az állandóan változó, tovatűnő felhők az idő múlására hívják fel a figyelmet, míg a parkok természetes szimmetriája, melyet az égbolt keretez, egységességet, teljességet, nyugodt állandóságot fejez ki. A kastélyok, múzeumok, szökőkutak finoman kidolgozott részletei törékeny egyensúlyt alkotnak a már-már vázlatszerű könnyedséggel megfestett tájakkal: a színek áttetszők, levegősek, a kompozíciókon több helyen kivillan a vászon fehérje, és az áttetsző felületek alatt sokszor a vázlatszerű szénrajz is felsejlik. A festményekben Szotyory főként párizsi utazásaira reflektál, de visszatér korábbi élményeihez is: a párizsi, itáliai kertek, parkok átfogó tematikát alkotnak munkásságában. Idei műveit áthatja az absztrakt festői gesztus, mellyel a művész egységes festői motívumra, az utazásain átélt belső hang kifejezésére törekszik.
Szotyory László (1957, Kolozsvár) 1970 óta él Magyarországon, 1983-ban végezte el a Képzőművészeti Főiskolát, 2000-ben Munkácsy-díjat kapott, 2004-ben a Palládium-díjat vehette át. Szotyory szavaival élve, a festés számára érzéki örömöt jelent, a tájak, amelyeket megfest, olyanok amilyeneket álmaiban lát, és azzal, hogy megörökíti a vásznon, valóságossá válnak. „. „Azt festem meg, amit magam köré szeretnék varázsolni, azt a képzeletbeli közeget, amelyben élek, amelyben jól érzem magam (…) Számomra a tematika alkalom egy festőiség kifejezésére—tudatosan vissza-visszatérek korábbi témáimhoz, vagy egy motívumhoz, mely számomra örök, melyet újra és újra megalkotok, melyen keresztül mindig más-más belső hangot juttatok kifejezésre.” (Szotyory László)
