Id. Markó Károly (1791-1860) a 19. századi magyar festészet egyik legismertebb, iskolateremtő alakja. A magyar képzőművészet olyan emblematikus alkotásai fűződnek nevéhez, mint a Visegrád, az Alföldi táj gémeskúttal, vagy a Tájkép Tivoli mellett szüretelő jelenettel.
Markó Károly ugyanakkor a magyar műgyűjtés és múzeumtörténet szempontjából is az egyik legfontosabb mesterünk. Már pályája kezdetén a korszak legkiválóbb műgyűjtői és műbarátai – mint pl. báró Brudern József, Fejérváry Gábor, gróf Károlyi István és gróf Andrássy György – egyengették útját, s támogatták megrendelésekkel és vásárlásokkal az ifjú művészt. Markó neve már akkor, az 1830-as években is a biztos művészi minőség, a kifinomult ízlés és a nemzetközi mércével mérve is magas színvonal megfelelője volt. A Magyar Nemzeti Múzeum képcsarnoka számos Markó-művet mutatott be a közönségnek; Markó műveit másolták az első pesti művészakadémia növendékei, s Markó volt az első művészünk, kiről emléktermet neveztek el a Magyar Nemzeti Múzeumban. A kora 19. század nagy magyar gyűjtői mind igyekeztek Markó Károly alkotásaival is emelni gyűjteményük fényét, s a művésznek ez a rangja mind a mai napig él. Markó ugyanis a modern műkereskedelemben is az egyik legkeresettebb és legértékesebb 19. századi magyar festő. Komoly magángyűjtemény elképzelhetetlen Markó Károly alkotásai nélkül. Markó Károly a magyar képzőművészet egyik legnagyszerűbb, s a közönség által is legismertebb és leginkább kedvelt alkotója. Markó festészete, az ő eszményi mediterrán tájaival, Hadrianus császár villájával, Róma és Firenze kupoláival, az aranyló alkonyatban fürdő aratási és szüretelési jeleneteivel, népviseletbe öltözött figuráival, vagy éppen Ovidius hőseivel Itáliát és a klasszikus ókort varázsolta Pest kiállítótermeinek falai és a Nemzeti Múzeum ünnepélyes csarnokai közé.
Markó Károly élete legnagyobb részében külföldön – Bécsben és Itáliában – dolgozott. Az ő élete és életműve szép példája annak, hogy a nemzeti kultúrát Itáliában fakadó forrásokból is ugyanolyan elevenséggel lehet táplálni, mint a szülőföldről. A magyar romantikus tájképfestészet majd minden jeles képviselője hosszabb-rövidebb ideig Markó tanítványa és vendége volt, hol Pisában, Rómában, vagy éppen Firenzében. Markó pedig a pesti kiállításokra küldött itáliai tájképeivel Európa egyik művészeti és kulturális centrumát képviselte Magyarországon. Az az eleven kapcsolat, ami a 19. század közepén Itália és Magyarország között fennállt, jórészt a művészek által jött létre. S bár sokan megfordultak Európa nagy művészeti központjaiban, Markó volt az első, aki Itáliában is magyarként, itthon pedig Itália és az évezredes művészeti tradíció örököseként, igazi nemzetközi hírnévre tett szert Európában, sőt az Újvilágban is.