MÁS IRÁNY

A szobor a művészeti tér meghatározó eleme. A semmibe írott jel. Forma, ami meghatározza a teret. Megteremti saját formáját, s ezzel új viszonyokat teremt. Geometrikus és ugyanakkor organikus. Kelemen Zénó tudatosan foglalkozik a térbe írható, egymásba kapcsolódó formák viszonyaival. Összefonódó Moebius-szalagok, hullámformák, csavart ívek szofisztikált szerkezete izgatja. A hullámforma, mely a maga szabályaival végső soron sematikus forma, amit valami mássá alakít, egy lüktető, önálló és soha nem volt rendszert teremt vele. Megteremt egy nyitott formát, egy valójában zárt struktúrán belül, ahol a fizikai valósággal nem egyező, új, szobrászi valóság jön létre. Az így megteremtett formavilág biomorf, az organikus és a geometrikus elemek keveredéséből kialakuló rendszer hordozza mind a két forma-elmélet jellegzetességeit. A szobrok hangsúlyosan nyitottak, a lendület és légiesség jellemzi őket, a tömeg egyensúlyának a játéka. Az alapgondolat az egyenes vonal és annak térbeli horizontális kiterjedéséből induló sík, két párhuzamos forma ritmusszerű fejlődésének segítségével térformává alakítása, melyben a síkvonalak állandó mozgásukkal, kifordított felületeikkel fokozatosan teremtik meg a térbeliséget.
A történeti konstruktivisták El Liszickijtől Naum Gabóig, szintén jelentős formákat teremtettek, de a geometria lehetőséghatárain belül. A vizuálisan közeli rokon, a Moebius-szalag is a valós mértani folyamatosság elvén alapul, nem így Kelemen Zénó műve, ahol a geometriai valóság határai átlépésre kerültek. A zárt síkfelület megvágása majd megcsavarodása által kialakuló hullámzó formák megnyitják a zárt síkot és kilépnek a térbe. A kezdeti finom vonalvezetést, a lassan mozgó és fejlődő elnyújtott formákat, fokozatosan felváltják a hektikusabb mozgású vonalak, melyek elérve a csúcspontot, ismét visszatérnek egyfajta nyugalmi állapotba. Ez a leírás Kelemen Zénó szobrainak többségére alkalmazható, ugyanis nem a konkrét művet, hanem az alkotói metódust járja körül. //Fitz Péter//